Segítők és Megmentők
Segítő szakemberek gyakori játszmáinak alapja egy (vagy több) saját trauma vagy nehézség újraélése, ezáltal pedig az akaratlan, tudatalatti drámaháromszög megmentői szerepébe való helyezkedés. Ettől függetlenül bárki megélheti ezt a „megmentői kényszerpályát”, és aki belekerül, az erősen ki van téve a kiégésnek.
Eset:
Egy kedves vállalkozó ügyfelem nagy elakadása egy játszmában való megrekedés volt, melyről nem tudtott. Nevezzük most a hölgyet Biankának. Bianka segítő szakmában dolgozik, nemrég kezdett el család mellett vállalkozni. A hozzá fordulók egy része nagyon hamar megtalálta a „gyenge pontját”. Elkezdtek késni (időnként akár 15-20-30 perceket), amit természetesen le akartak csúsztatni vagy nem akarták kifizetni, de volt, hogy pénzhiányra hivatkoztak, hogy Bianka megsajnálva őket felajánlja, hogy kevesebbet kelljen fizetniük. Mindezt egyre gyakrabban, érzékelhetően egyre tudatosabban. Volt, akinél konkrétan szemtelenségig is elment ez az alkudozás, nem is rejtette véka alá, hogy ő bizony kevesebbet akar fizetni. Ez egyrészt kellemetlenné vált Biankának, másrészt komoly anyagi veszteséget is jelentett, mégsem mert határozottan fellépni ellene. Ilyen mértékű kihasználásról ritkán hallok.
Aztán, ahogy boncolgattuk a helyzeteket, Bianka érdekes dologra jött rá: neki ez valahol “muszáj”. Úgy érzi, „ezt meg kell tennie”. Valahol ez neki jó. Akkor is, ha tudja, hogy ez szándékos kihasználás és konkrétan a bevétele a tét. Ő segíteni akar és remény akar lenni ezeknek az embereknek, még akkor is, ha ők ezt szemérmetlenül kihasználják.
Ezután Bianka elmesélte, hogy korábban ő is volt egy nagyon komoly mélyponton, ahol nem volt segítsége. Nagy szüksége lett volna arra, hogy valaki anyagilag és lelkileg is megsegítse, de egyedül volt. Egyedül kellett valahogy megoldania. Ez a múltbeli reménytelenség pedig olyan mélyen beleégett, hogy később minden olyan helyzetben, amikor azt érzékeltetik vele, hogy szükségben vannak, ő ad. Szinte kényszeresen. Még akkor is, ha azt a maga kárára teszi, mert nem lesz elég bevétele. Akkor is, ha ezzel tökéletesen tisztában van.
Ahogy mesélt Bianka, azt is elmondta, hogy valahol ez az egész neki azt is jelenti, hogy igazolja saját maga felé, hogy „ez a világ nem is olyan kegyetlen”, amilyennek ő megélte. Hogy „van remény”. És hogy ő ezt a reményt akarja képviselni mások számára. Hogy senki se kerüljön olyan kilátástalan helyzetbe, amilyenben anno ő volt. Aztán megkérdeztem, hogy ezek a vendégek, akik most így viselkednek, megkárosítják… ők valóban ekkora bajban lennének mind? Valóban mindegyikük számára olyan „kegyetlen az élet” és „reménytelen”? Valóban Bianka számukra „az egyetlen megoldás”, aki nélkül ellehetetlenülnek? Erre Bianka elgondolkodott. Azt mondta, hogy nem. Igazából egyálalán nem erről van szó. Csak számára olyan kellemetlen „nem segíteni” és ettől nagyon rosszul érzi magát.
Itt áttértünk arra, hogy mi történik akkor igazából ezekben a helyzetekben? Mi a közös pont? Arra jutottunk, hogy az, amit anno ő átélt, azt projektálja ezekbe a helyzetekbe és valahol ő önmagát akarja megmenteni. A saját megmentője akar lenni, de nem tud, mert amikor egy adott helyzetet megél az ott és akkor van, nem pedig régen, amikor ez vele történt meg. Mégis valahol a saját megmentését éli meg egy kicsit ezek által, még ha csak egy kis időre is. Egyszerűen képtelen önmaga múltbeli megmentését menedzselni innen a jelenből. Lehetetlen. Megélhet egy kis „igazságszolgáltatást” és igazolhatja önmaga előtt, hogy ez a világ nem is olyan kegyetlen, hiszen ő is milyen kedves másokkal és segít. De a kőkemény valóság az, hogy mások az ő traumáját felhasználva használják ki és zsigerelik ki lelkileg és anyagilag. Ez pedig sehogy sem kóser. Ez egyenes út a kiégéshez és az anyagi csődhöz.
Coach-ként a trauma feldolgozását Biankára és a pszichológusára bíztam, mert ez az ő kompetenciájuk. Amit ott helyben tudtunk tenni, hogy amíg nem történik meg a feldolgozás, elkezdünk stratégiákat kidolgozni olyan esetekre, amikor várhatóan ismét csőbe akarják húzni. Ha felkészülten érik ezek a helyzetek, lehet, hogy egy kicsit könnyebb lesz nemet mondania.
Mi történik ilyenkor?
Feldolgozatlan traumáink sosem tűnnek el az életünkből. Gyakran nem csak nyomaikat hagyják hátra, hanem bizonyos élethelyzetekben újra- és újrajátszuk őket. Hiába nem valid, már rég nem aktuális, mégis, tudat alatt automatikusan projektáljuk rá bizonyos helyzeteinkre, amiben újra és újra átéljük az adott szituációt valamiféle feloldozás reményében. És elindul a játszma…
Van, amikor az ismerős helyzet ad számunkra egy biztonságot azáltal, hogy a helyzet hasonlósága több biztonságérzetet nyújt, mint az ismeretlen, bizonytalan helyzet. Máskor igyekszünk egy hasonló helyzetben valamiképpen a saját magunk megmentőjeként megjelenni, ahogy mások számára segítséget nyújtunk. Olyanoknak, akikről úgy érezzük, hasonló helyzetben vannak, mint anno mi voltunk, és úgy cselekszünk a hasonló helyzetű érdekében, ahogy mi szerettük volna, hogy bánjanak velünk a régi nehéz helyzetünkben. Ilyenkor tudat alatt magunk megmentését kívánjuk megélni ott és akkor, amit a korábbi trauma során nem élhettünk meg. Ezáltal mélyen magunkban igazolni vágyjuk azt, hogy “nem is olyan kegyetlen ez a világ”, „van, aki/ami reményt ad másoknak”. Azaz valójában nekünk. Mi válunk saját magunk reményévé, fénysugarává, megmentőjévé azáltal, hogy mások számára egy ilyen szerepbe helyezkedünk. Ez pedig ad egy mély belső megnyugvást.
Akárhogyan is érjük el egy-egy ilyen újrajátszott helyzeten keresztül az áhított feloldozást, biztonságot, reménységet, mindig valamilyen ára van ennek a szerepnek és az általa adott nyereségnek. Valahogy sosem lesz teljesen édes a méz, hiszen nem ott és akkor vagyunk, amikor traumatizálódtunk, hanem egészen máshol, másként és a realitásban nem is magunkkal tesszük a sok jót, hanem valaki másnak, akár a magunk kárára is. Sőt, van, amikor a segítségre szoruló valójában nem is olyan elesett, nem egy valóban a megmentésre szoruló személy, csak olyan valaki, aki tudatosan vagy tudat alatt tisztában van ezzel a működésünkkel és egészen egyszerűen csak a saját hasznára szeretné fordítani. Tehát nem mindig úgy néz ki a helyzet, amilyennek érzékeljük.
Az ilyen újrajátszott helyzetekből játszmák lesznek, amik folyamatosan ismétlődnek és folyamatosan kárt okoznak nekünk és bennünk. Mégis, akármilyen hátrányt vagy nehézséget okoz az itt és most lejátszott játszma, egy igen erős presszió tol bennünket az ismert cselekvéssorozat és ismert végkimenetel felé. Erős kényszert érzünk arra, hogy “erőnkön felül segítsünk” akkor is, ha ez egyértelműen a mi kihasználásunkra játszanak. Aztán arra eszmélünk, hogy „már megint ez történt”.
Amikor kapunk egy ilyen számunkra „vonzó” ingert, az olyan, mintha benyomnának rajtunk egy gombot. Ez egy triggerként hat ránk. Olyan, mint a számítógépen egy program. Rákattintunk/benyonjuk a gombját és ennek hatására azonnal elindul és lefut bennünk a “megmentő szoftver”. Mindegy mi az ára. A program lefut, a végén pedig egyrészt megnyugszunk, mert érzésünk szerint megoldottunk egy nehézséget, betöltöttünk egy szükséget, megsegítettünk egy szegény bajbajutottat, reményt adtunk egy reménytelennek… másrészt egy idő után megjelenik bennünk a felismerés, hogy nem biztos, hogy erre szükség volt. Nem biztos, hogy nekünk ez jó. Sőt, lehet, hogy a másiknak sem segít. Egyesek tudat alatt vagy akár szándékosan is nyomkodhatják a traumánk által megjelent gombunkat és triggerelhetnek bennünket, amikor szükségét érzik. Ha szándékosan teszik, az már manipuláció, ha tudattalanul akkor ők is játszák a saját játszmájukat, ami kongruens a miénkkel. A lényeg, azaz a végeredmény, hogy ismét és ismét megtörténik ugyanaz. Még akkor is, amikor már tisztában vagyunk azzal, hogy saját kihasználtságunk vagy veszteségünk árán történik.
A traumánkon keresztüli manipuláció pedig nem egyedi eset, pláne segítő szakmák esetén. Több Eric Berne által leírt játszma is van, amelyek segítő szakemberek empátiájának és traumáinak felhasználásán alapul. A játszmák mást jelentenek a résztvevők számára és mást jelenítenek meg benne. Mindenki a saját játszmáit játsza, amíg fel nem ismeri, nem lép ki belőle tudatosan és nem dolgozza fel az azt létrehozó triggert.
Szinte mindenki traumatizálódott valamiben. Nincsen lelkileg teljesen egészséges ember. Minden traumatizált személy a saját traumája által kilukasztott, kiüresedett lelki poharát igyekszik újra meg újra megtölteni mások visszajelzésein keresztül, ami a feldolgozatlanság miatti luk miatt viszont ismét és ismét kiürül. Sosem telik meg. A pohár mindig részben vagy teljesen üres lesz. Mivel pedig mindig lesz valaki, aki segítségre szorul, és aki által poteciálisan betölthető lehet a pohár, a folyamat folyamatosan ismétlődik más-más szereplőkkel. Nyomogatják ezt a lelki gombot, és amíg ott a poháron a luk, azaz a feldolgozatlan trauma, addig minden trigger-inger lefuttatja a “megmentő szoftvert”, ami belenyom és benntart egy játszmában, ami lassan felőröl és kiégés szélére visz vagy akár azon túl is tol.
Mi a megoldás?
Az első lépés a felismerés, hogy ez egy játszma. Hogy „már megint ez történt”. Ha ez megvan, akkor jön a tudatosítás, hogy akármi is ez, nekem nem jó. Sőt, igazából másoknak sem. Utána jön az önismereti út, hogy felismerjük mi is ez a helyzet, milyen trauma áll mögötte, mit éltünk meg akkor, mit élünk meg most, mire jön elő, hogyan zajlik ez az egész.
A játszma ott ér véget, ha kilépünk a szerepünkből és nem lépünk bele vagy nem maradunk a játszmában. Amíg a traumát nem dolgozzuk fel, mindig meglesz a gombunk, de arra fel tudunk készülni, hogy amíg ez nem történik meg, mit lehet másként tenni, hogy megállítsuk a folyamatot.
Ez általában nehéz, hullámzó és időigényes folyamat, hiszen egy virtuális belső meghasonlással jár. Egyrészt ott lesz bennünk a nyomás, hogy meg akarunk felelni, jók akarunk lenni magunk és mások szemében, másrészt ott lesz az ennek ellentmondásos, tudatosítani kívánt kép, hogy enélkül is jók és elfogadottak vagyunk, nem kell mindenáron, magunk kárára bizonygatni és megmentőt játszani ehhez. Akkor sem, ha másik ezt nem értik meg és sérelmezni fogják, hiszen nem ehhez vannak szokva.
Aki egy ilyen folyamatra adja a fejét, annak fel kell készülnie, hogy azok, akik mostmár nem tudják elszívni az életerejét, de korábban megtették, azok szembe fognak fordulni vele. Akár nagyon súlyos vádakat is kaphat emiatt. Eddig ő volt mások számára „az önfeláldozó szent”, a „kedves segítő angyal”, most pedig „úgy megváltozott”. Igazából semmi más nem történik, csak kiderül, hogy ki miért is tartotta kedvesnek a társaságát. Ki volt valamilyen „haszon” reményében mellette és kinek a számára volt valóban kedves.
Az igazi kérdés, hogy benne maradok-e a játszmában vagy vállalom a fájdalmas folyamatot, de kilépek belőle.