A pszichoszomatikus tünetek valóságosak!

A lelki eredetű fizikai tüneteket és betegségeket még ma is egy nagyon igazságtalan, ítélkezéssel teli légkör veszi körül. A pszichoszomatikus tüneteket sajnos még sokszor szakorvosok is összekeverik a hipochondriával, a pánikbetegséggel és a mentális betegségekkel, annak ellenére, hogy ezeknek semmi közük egymáshoz. Egy ilyen pácienssel gyakran nem is tudnak megfelelő empátiával kommunikálni az egészségügyi szakemberek sem. Akinek pszichoszomatikus problémája van, mentálisan teljesen ép és egészséges személy, akinek valóságos fizikai problémái vannak. Nem képzeli be őket, nem pánikroham által generáltak és végképp nem szándékos, kontrollálható tünetekkel küzdenek. A szenvedésük és korlátozottságuk teljesen valós és nem ők döntik el, „mikor hagyják abba a tünetelést”.

Sajnos olyan társadalomban élük, ahol pl. egy depresszió miatti munkaképesség csökkenést elítélnek, sőt, sok helyen kifejezetten „büntetnek”, míg egy fizikai betegség miatti hatékonyságcsökkenést simán tolerálnak. Egy cukorbetegség talaján kialakult zsibbadást elfogadnak, kezelnek és támogatják a benne szenvedőt, de ha nem találnak fizikai okot egy személy zsibbadásai mögött, azonnal megbélyegzik, mintha csak ő generálná magának a tüneteit vagy valamilyen mentális betegsége lenne az illetőnek. Egy diagnosztizált szívritmuszavaros rosszullétét komolyan veszik, de egy pszichoszomatikus vagy  pánikbeteg rosszullétére általában harag, ítélkezés és okoskodás a reakció (pl. Szedd már össze magad! Nincs is semmi bajod!”).

Úgy csinálunk, mintha a fizikai betegség valóságos lenne, de a lelki problémák egy másik dimenzióban léteznének. A materiális, megfogható, magyarázható, kognitívan értelmezhető dolgok rendben vannak számunkra, de a nem látható, nem megfogható, más törvényszerűségek alapján vizsgálható és kezelhető problémák csak „hisztik” lennének. Pedig csak annyiról van szó, hogy az átlagember (de sajnos gyakran egészségügyi dolgozók és orvosok is) nem tudnak velük mit kezdeni. Mintha egy misztikus vajákos dologról lenne szó, pedig ma már bizonyított, hogy a test és lélek elválaszthatatlanok és tudományosan bizonyíthatóan és kimutathatóan kölcsönösen hatnak egymásra.

Az tiszta sor, hogy az érzelmeink önmagukban képesek fizikai változásokat hozni a testünkbe: ha zavarba jövünk, elpirulunk, ha izgatottak vagyunk, hevesebben ver a szívünk, ha dühösek leszünk, megfeszülnek az izmaink stb. Ezek fiziológiás (egészséges) pszichoszomatikus reakciók. Ez azt jelenti, hogy a fizikai változások és/vagy állapotok mögött csupán lelki tényezők állnak. Ilyesmiket nap mint nap megélünk éjjel és nappal, mégis elfogadjuk. Azzal mégsem tudunk mit kezdeni, ha valami nem úgy működik, ahogy mi elképzeltünk vagy megszoktuk és a lelki folyamatok olyan fizikai formát öltenek, amikre nem tudunk fizikai magyarázatot adni. Az már túl félelmetes és titokzatos, ezért inkább elítéljük, mint energiát fektetnénk abba, hogy megértsük, hogyan is működik. Könnyebb valamit lesöpörni az asztalról, mint nyitott szívvel leülni és ránézni, hogy „vajon miről is van szó?”. Nehéz ilyenkor empatikusan és kíváncsian hozzáállni ehhez, hiszen kényelmetlen, változáshoz vezet és befektetést igényel.

Az is köztudatba került mostmár, hogy az állandó stressz ugyanúgy csinálhat magas vérnyomást, vércukorszintet és inzulinrezisztenciát vagy akár a krónikus cortisol szint emelkedés miatt mellékvese-kimerülést, mint egy fizikai talajon kialakult betegség. Mostmár tudunk róla, hogy bizonyos érzelmi állapotok és lelki tényezők is vezethetnek betegségekhez, de azt még mindig nem tudjuk feldolgozni társadalmilag, hogy ez nem a beteg kénye-kedve vagy gyengesége alapján jön létre és nem képes gombnyomás-szerűen hatni rá.

A pszichoszomatikus betegség tehát egy olyan valós fizikai változással és kondíciókkal járó betegség/tünetegyüttes, ami mögött lelki tényezők állnak. Attól viszont, hogy az ismert kiváltó ok nem fizikai betegség, még a következmények nagyonis igazi fizikai tünetek, nagyonis valós fájdalmakkal/problémákkal/nehézségekkel, akár konkrét mozgáskorlátozottságokkal vagy más diszfunkciókkal. Ezekre pedig a betegnek nincs kognitív ráhatása olyan módon, hogy „eldönti, hogy jól lesz” és meg is szabadult a problémától.

Ezek az emberek valós betegséggel néznek szembe, valós nehézségeik vannak a munkájukban és magánéletükben, annyi különbséggel, hogy még meg is bélyegzik őket ezért, hiszen „nincs is semmi [fizikai] bajuk”. Ezek a személyek nem kapnak megfelelő ellátást, mivel az egészségügyisek nagy része még mindig nem tudja miről szól a dolog és csak további nocebo hatásnak vannak kitéve azzal, ahogy bánnak velük egy orvosi rendelőben, korházi osztályon vagy sürgősségin. Hiszen „nincs semmi bajuk, csak foglalják a helyet mások elől”.

A pszichoszomatikus betegség mögött - a közhiedelemmel ellentétben - nem mindig áll trauma! Nem feltétlen bántalmazott, traumatizált emberekről van szó, akik nehéz körülmények között vagy rossz gyerekkorban nevelkedtek. A tünetek lehetnek diszfunkciós coping azaz rossz megküzdési stratégiák eredményei, a lélek test általi jelzései vagy akár tudattalan mankók is a beteg életének egy-egy szakaszában, de egy biztos: Konkrét funkciójuk van! Nem véletlenszerűen tűnnek föl és nem véletlen a tünetek fajtája sem. Megfelelő szakemberrel felderíthető, hogy lelki elakadás, coping, mankó, trauma vagy egyéb tényező áll a tünetek mögött, milyen funkciót lát el és hogy ezt a rossz stratégiát hogyan lehet átírni. Az oknál fontosabb a funkció, amit betölt! Az okra már nem tudunk hatni, de az okfeldolgozására ill. a rossz funkció helyreállítására igen!

Például egy makacs, isiász-szerű fájdalom és zsibbadás mögött is állhat a nemet mondás képtelensége, a határhúzás nehézsége és alacsony önértékelés. Viszont a páciens már elment a határaiig és bár szavakkal nem tud határt húzni vagy segíteni magán, a testi tünetei megteszik helyette, ha szükséges. Ilyen esetben fontos, hogy a tüneti kezelés mellett (pl. fájdalomcsillapító) azon dolgozzunk, hogy hogyan tudja a páciens helyreállítani az önértékelését, gyakorolja a határhúzást és nemet mondást, mert ha ez menni fog, nem lesz funkciója a fájdalomnak és nem is fog előjönni.

A fenti példa egy valóságból hozott példa, de vannak ennél sokkal bonyolultabb esetek is. A táplálkozási zavarok például már pszichoszomatikus rendszerbetegségeknek minősülnek, ami azt jelenti, hogy a beteg gyakran csak tünethordozó, de a probléma a családi/munkahelyi/egyéb rendszerben van. Ott is egy funkciót tölt be a tünet: megmutatja, hogy egy rendszer nem jól működik. Megfelelően képzett rendszerszemléletű szakember segítségével sokat tudunk segíteni a problémán. Van amit meg lehet szüntetni, de van, amit csak jobban kontrollálhatóvá tudunk tenni.

A pszichoszomatikus tünetek bármilyen formában jelentkezhetnek: fájdalmak, zsibbadások, szívritmuszavar, vérnyomásproblémák, szexuális diszfunkciók, epilepszia-szerű tünetek, emésztési problémák, allergiák, légzéssel kapcsolatos problémák… De ne felejtsük, ez NEM a pánikbetegség kategória! Az egy külön kórkép! A pszichoszomatikus betegségek és tünetek ritkán járnak félelemmel, pánikkal vagy emocionális labilitással. Az ilyen betegek gyakran teljesen kiegyensúlyozottnak tűnnek, „nem látszik rajtuk”, hogy problémájuk lenne. Akkor válnak feszültté vagy szorongóvá, ha a környezetük és az egészségügyi rendszer agyon-triggerelte őket azzal, ahogy bánnak velük. Tehát náluk a szorongás következmény és nem előzmény!

A pánikbetegség tehát különálló, a fentiektől jelentősen eltérő lefolyású és klinika képű probléma. Ilyenkor a túláradó szimpatikus aktivitás okozza a pánikbetegségre jellemző, jellegzetes félelemérzettel, feszültséggel, pánikkal. A páciensek alapból szorongóak. Az emocionális szabályozás regulációja nem megfelelő. Tehát a pszichoszomatikus betegekkel ellentétben itt a pszichés szorongás, félelem, pánik a vezető tünet, minden más (heves szívverés, ájulás, stb.) csak következmény. Ez szinte a reciproka a pszichoszomatikus páciensek tünet-lefolyásával.

A pánikbetegek sem tudatosan és akaratlagosan nehezítik a saját és környezetük életét. Pszichiáter általi gyógyszeres és pszichoterápiás segítségére van szükségük, hogy nagyobb kontrollt gyakorolhassanak állapotukra. Az időszakosan jelentkező pánikrohamok közben való kontroll sok gyakorlást és segítséget vehet igénybe.

A hipochondria egy olyan állapot, amikor a betegség és a tünetek valójában nincsenek jelen semmilyen formában, kizárólag a páciens képzeletében/gondolataiban. Bár nagy a kísértés azt mondani, hogy „egy kutya” a pszichoszomatikus tünetekkel, mivel sok tünetet nem tudunk fizikailag is igazolni (pl. a zsibbadást vagy fájdalmat), ezért nem tudhatjuk, mennyire valósak a tünetek, azért vannak más kritériumok, amik segítenek eldönteni. A hipochonder betegek szintén erősen szorongóak és beszűkült a figyelmük a fizikai tüneteik folyamatos vizsgálatára. Míg a pánikbetegek nem feltétlen keresik a tüneteket, a hipochonderek gondolatainak nagy részét kitöltik a tünet-kereső, monitorozó, negatív, félelemmel teli, katasztrofizáló gondolatok. „Mindig van valami bajuk”, a nap bármely pillanatában be tudnak számolni olyan „rendellenes” tünetekről, amik valami szörnyűségnek vélt betegség vagy állapot jelei lehetnek. Rendkívül érzékenyek, végletesek és nehezen, vagy egyáltalán nem billenthetőek ki ebből az állapotból.

Összességében

A hipochondria és pánikbetegség diagnosztikai kritériumai ennél jóval magasabbak, a fent felsorolt tényezők csak tájékoztató jellegűek és nem minden esetben fedik a valóságot, mert sokkal komplexebbek ennél.

A mentális betegségek csoportjait is gyakran keverik a fentiekkel annak ellenére, hogy gyakran köszönőviszonyban sincsenek egymással. Főként a pszichoszomatikus tünetekkel élőkre és pánikbetegekre igaz, hogy mentálisan épek, összességében jó kognitív funkcióik vannak. A pszichoszomatikus betegek emocionálisan is fejlettek, az esetek nagy részében kiválóan szabályozott érzelmi életük van (gyakran pont a túl jól szabályozottság áll a tünetek hátterében!).

Tehát az ismeretlen fizikai eredetű, valószínűsíthetően lelki gyökerű fizikai tünetek és betegségek tekintetében elég széles a paletta, hogy ki hova tartozik. Ennek megvan a maga kritériumrendszere, amihez megfelelően képzett, tapasztalt és jártas szakemberre van szükség.

Mindezek mellett kijelenthető, hogy a lelki eredetű problémák nem alacsonyabb rendűek, nem kevésbé valóságosak vagy szégyenletesebbek, mint a fizikai eredetű betegségek. Egyszerűen másként kell vizsgálni és kezelni őket.

Ha vannak ismeretlen eredetű fizikai tüneteid vagy betegséged, kérlek hadd adjak pár tippet segítségképpen:

• Nem a környezeted mondja meg, hogy te mit érezhetsz és hogy vagy/hogy lehetsz! Amit te érzel, azt érzed, és amit érzel, az jogos. Akármi is az oka. Ne vádold magad emiatt. Ne próbáld tagadni magad előtt sem.
• Vádlás helyett kérdezd meg magadtól azt, hogy ha ez a tünet/betegség egy jóindulatú, de kicsit kotnyeles és ügyetlen személy lenne, mit szeretne elérni? Miben akarna neked segíteni ezekkel a rosszul megválasztott eszközökkel? Beszéld át egy szakemberrel, mire jutottál.
• Attól, hogy eddig nem derült ki a probléma oka, még van neki. És felderíthető. De mondok egy még meredekebbet: gyakran nincs is szükség a konkrét ok megtalálására, mert nincs jelentősége, csak a tünet/betegség funkciójának megértésére és kiiktatására. Az okon már nem tudunk változtatni, a funkción igen! Ezért azt nézzük, hogy mire tudunk hatni, nem azt, hogy mire nem! (Nem mindig kell évekig tartó terápia és válykálás az eredményhez!)
• Attól, hogy orvosok/egészségügyisek nem tudták megfelelően kezelni a nálad kialakult helyzetet, nem vagy „béna”, „hisztis”, főként nem „pszichés beteg”. Az, hogy ők nem tudnak megfelelően kezelni egy pácienst, az róluk szól és nem rólad. Egy megfelelő empátiával élő szakember tudja kezelni azt a helyzetet is, amit nem ért, de legalább nem vádol, nem ítélkezik vagy traumatizál másokat a szavaival vagy hozzáállásával.
• Ha egészségügyi vagy más segítő szakmában dolgozol, képezd magad, hogy képes legyél ilyen típusú emberekkel is bánni! Értsd meg őket vagy legalább tudd empátiával kezelni őket. (szakmaspecifikus kommunikációfejlesztés, egészségügyi szupervízió, mentoring)
• Mindenképpen kérj segítséget! Már önmagában a tünetek miatt is, de sokszor a bánásmód miatti traumatizáció is komoly károkat okoz és ronthat a tüneteken.
• Ne add fel! Érthető, ha néha belefárad az ember a sok befektetésbe, keresésbe, rossz bánásmódba és pihen egy kicsit. Lehet pihentetni, ha túl sokat pörögtél egy ilyen témán, de feladni ne add fel. Térj rá vissza, amikor van rá kapacitásod és erőd! Van megoldás!