Pszichés beteg - hypochonder - hisztis páciens - A címkézés hatásai az egészségügyi kommunikációban

Amikor nem a vártnak megfelelően alakul a diagnosztizálás, nem úgy javul a páciens, nem az elvártnak megfelelően viselkedik, gyakran kerülnek elő az egészségügyben a címkék. Vannak olyan szakemberek, akik már ránézésre beteszik a pácienst egy dobozba, ahogy belép az ajtón és vannak, akiknél hosszabb idő után "telik be a pohár", mert nem az történik a pácienssel való munkában, amire ők számítottak, vagy a páciens válik frusztráltta. Elég sok "pszichés beteg" és "hisztis" páciens fordult meg már nálam, akiket így kezeltek/címkéztek, sőt, voltak akik már saját magukat hívták így mert ezt az érzést vették át azáltal, ahogy bántak velük. Szóval, ha vannak a fejedben ilyen skatulyák a páciens típusoknak vagy kezd betelni a pohár, netán éppen te vagy az a páciens, akivel már "nem tudnak mit kezdeni", csak púpnak érzi magát a kezelőorvos/ápoló/gyógytornász/ pszichológus hátán, akkor lehet, hogy ez a cikk neked szól...

A kezdő sztorim egy kicsit hosszú, amiért elnézést... ez egy viszonylag friss, igaz történet alapján írt sztori, ami nem egyedi eset. Nagyon sok traumatizált és egészségügyi kommunikáció által generált szorongással küzdő pácienssel dolgoztam együtt, de erről úgy gondoltam, tanulságos lehet mind a páciensek mind a segítő szakemberek számára.

Kezdem az elején: Adott nekünk Károly - nevezzük így a 30 körüli fiatalembert -, akinek ismeretlen eredetű, több területet érintő, ijesztő mellkasi-hasi-háti panaszai vannak. Rettentő bizonytalanul és bizalmatlanul keresett fel e-mailben, nem tudta be szeretne-e jelentkezni vagy csak tájékozódna. Érthető, hiszen nem ismerjük egymást, így kérek tőle egy telefonos konzultációt, amire azt mondja, hogy kicsit bonyolult, mert annyira hektikusan alszik (már amikor tud), hogy az nem tervezhető. Még egy telefonhívás sem. Megértem, megkérem, hogy akkor írja le, amiről úgy gondolja, hogy tudok neki segíteni és amit megosztana írásban is velem. Megírja. Oldalakat gépel. Több éve elképesztő mennyiségű, ijesztő tünet, ronggyá vizsgálva, laborozva, MRI-zve, röntgenezve, sok-sok orvos után, gyógytornász után, sokminden után. Nem igazán tudja mit szeretne, de ajánlottak és gondolta, egy konzultációt megér.Rendkívül tárgyilagos, tényszerű, nem dramatizál, közöl. Nem tudják mi baja. Ő sem tudja. Gondolkodom. 
Végül sikerül összehozni egy telefonos beszélgetést. Károly nagyon türelmesen, néha kínjában mosolyogva, nevetve meséli el, mit élt át az elmúlt évek során. Nem túlrészletezve, nem agonizálva, de igyekszik tömören a hosszú történetet előadni olyan röviden, amennyire lehet. Kérem, hogy fejtse ki bátran. Meglepődik. Az hosszú lesz. Mondom neki, hogy nem baj, ezért vagyok itt, enélkül én sem tudok semmit mondani. Azt sem, hogy tudom-e válllalni. Beszéljen nyugodtan, majd szólok, ha valami nekem nem releváns. Meglepődik. Folytatja. Hallgatom. Meglepődik. Valaki meghallgatja. Az EGÉSZ történetet. Nem címkézi. Nem kap ítélkező gesztusokat vagy szavakat. Megértik. Régen érzett ilyet.

Eleinte Károlyt komolyan vették az orvosok is, bár nem igazán hallgatták végig. Amiről úgy gondolták meghallgatták, a többire nem voltak kíváncsiak és nem is kérdeztek. Vizsgálatokra küldték, biztatták, ő pedig türelmesen várakozott vagy éppen kifizette a magánvizsgálatokat és türelmesen várta az eredményeket. A sokadik eredménytelen vizsgálat után már elkezdtek vele másként kommunikálni. Vele egyre lekezelőbben, panaszairól egyre degradálóbban beszéltek. “Még egy pszichés beteg…”. - látta az arcukon Károly. Neki meg ekezdett fogyni a pénze és a türelme. Kínjában nekiállt magától kinyomozni, mi lehet a tünetei mögött. Talált sok lehetséges diagnózist, amiket eddig nem vizsgáltak. Ment tovább azok felé. A sokadik vizsgálat és szakember után egyre több helyről kapta, mostmár az arcába a címkéket, hogy “pszichés”, “hipochonder”, “túlérzékeny”. Ekkor már nagyon stresszes volt és szorongott. Talán igazuk van?

Elmegy Károly egy pszichológushoz, aki azonnal megállapítja, hogy hipochonder és leállítja a vizsgálatokban. Károly elfogadja. Dolgoznak az ügyön. Nem halad semmi, Károly mindenben partner, de nem mozdulnak jó irányba a dolgok. Sőt, az állapota tovább romlik. Elege lesz. Egy idő után abbahagyja a terápiát. Neki megoldás kell. Mostmár nagyon. Bár össze van zavarodva, szorong, néha beviszi a mentő, aztán amikor jobban lesz, hazamegy, de nem adja fel. Valami van, akkor is, ha nem látják. Biztosan van megoldás. Egyszercsak kap egy tippet, egy tanácsot, hogy egy fajta kezelést még próbáljon ki, menjen el rá. Így talált rám Károly. Már szkeptikus, kimerült, csalódott, zaklatott és bizalmatlan. Teljesen érthető ezek után. Alig alszik, nem tud dolgozni, ami tovább erősíti a tüneteit és a kapott “pszichés” címkét is benne. Talán mégis igazuk van? 

Károly bejelenzkezik hozzám, elküldi a leleteit tömörítve. Irdatlan mennyiségű lelet. Végignyálazom. Megbeszéljük. Bejelentkezik egy vizsgálatra és kezelésre. Előttem ül a kezelőben, mesél még arról, hogy azóta, mióta nem beszéltünk, mi történt, ill ami kimaradt, arról is beszélünk. Végigcsináljuk a vizsgálatot. Kiderül, hogy van valós szervi problémája, csak éppen nem képpel mutatható ki meg laborral. Nem derült ki, mert összefüggéseiben senki sem kérezte ki. Senki nem is hallgatta végig a teljes kórtörténetet, mert hosszú. “Térjen a lényegre…” Most viszont kiderül, hogy sokminden összefüggésben van a panaszaival és van szervi eltérése is. Az is felszínre kerül, hogy egy komoly krízishalmozódása is van emellett, ami hathatott a szomatikus panaszaira vagy akár ki is válthatott egy szomatizált gyászreakciót. Tehát tényleg van pszichés komponens, de nem “úgy”, ahogy a szemébe vágták. Károly NEM "pszichés beteg". Viszont a sok arcába kapott grimasz, lesajnáló tekintet, verbális és nonverbális megszégyenítés akkora stresszt generál benne, ami tovább rontotta a panaszait. Jelenleg is nehezen tör ki az emiatti szorongásból, amibe belenyomta a sok “szakember”. Valahol érezte, hogy "nem pszichés", de mégis érezte, hogy a lelki sincs rendben, viszont nem értette, hogy hogyan lehet ez, így elhitte, hogy pszichés beteg. Most a helyére került a puzzle és érti. Sokmindent megmagyaráz számára is ez a kapcsolódás.

Az is kiderül, hogy sosem volt hipochonder, egyszerűen látta az elakadt orvosokat és szakembereket és a saját kezébe vette a dolgokat, elkezdett kutatni, mert tudni akarta, hogy mi lehet a tünetei mögött. Mint minden egészséges ember. Nem képzelt be magának plusz tünetet vagy bajt. Kereste a megoldást. És kapott egy hypochondria diagnózist a nyakába. Pedig semmi beteges vagy beképzelt problémája nincs. Azóta sem. Keresett. De most minden lassan kezd helyére kerülni és ez egyszerre felkavaró és megynugtató Károlynak.

Károly problémája tehát sokrétegű. Van egy konkrét szervi-szöveti funkciózavar (ami diagnózis szempontjából most nem lényeges), egy szomatizálódott/aktiváló gyász és egy nagy adag szakemberek által rásütött szégyenbélyeg, ami masszív szorongást és ezáltal állapotromlást eredményezett. Ezt az utóbbit hívom kommunikációs nocebónak. Az állapotromlás legkomolyabb tényezője jelenleg ez a nocebó: a szakemberek kommunikációja által okozott lelki és fizikai állapotromlás.

A helyreállítás tehát innentől kezdve nem “egy kis gyógytorna” egy kis fejsimivel, hanem egy nagyon komplex, hosszútávú kezeléssorozat, aminek az első lépése a páciens bizalmának és önbizalmamnak felépítése. Károlynak előszöris kell hinnie magáról, hogy ő nem “hülye”, nem “pszichés beteg”, nem hipochonder, hanem egy verbálisan és nonverbálisan megszégyenített, szorongó, gyászban elakadt, szomatikus problémával is rendelkező egyszerű ember. Aki amúgy normális. A reakciói normálisak. Az, ahogyan kezelték, az nem volt normális. Ahogy reagált a bánásmódra, még az is normális. Törvényszerű. Amikor sokadjára megkapta ugyanazt és megtört a súlya alatt, az is normális. A baj tehát nem az ő fejében van, hanem a szakemberek hozzáállásában és kommunikációjában. 

Ezért egyrészt szükség van: A konkrét szomatikus panaszok kezelésére fizioterápiás technikákkal. A szöveti regenerációhoz és szerotonin képződéshez megfelelő táplálkozásbeállításra, folyadékbevitelre és olyan mozgásra, amit bír és szívesen is csinálja. A többrétegű lelki traumazizáció miatt szüksége van pszichológusra, az ő esetében pszichiáterre is szükség lett, hogy rásegítsen a folyamatra. Mind az elakadt gyászfolyamaton mind pedig a szorongást okozó, nocebó hatású, stigmatizáló egészségügyi kommunikáció okozta káron túl kell lennie, fel kell dolgoznia és újra kell struktúrálnia a saját önképét és értékelését. Ha mindezek együttesen megvannak, akkor mondható el az, hogy tényleg az egész emberrel törődünk és elérhetünk valami eredményt.

Károly azóta 3 kezelésen van túl és sok beszélgetésen. Kezd megnyugodni. Végre újra kezdi kompetensnek és potensnek érezni magát. Kezdi visszanyerni a kontrollt és az önbecsülését. Az első kezelés nagyon látványos fizikai tüneti csökkenéssel járt. A harmadik után is rengeteget javult a fizikai és lelki állapot is. Még természetesen hullámzik, ez sosem lineáris folyamat, de határozottan javul.

Károly “elindult kifelé az erdőből”. Még hosszú út áll előtte, sok küzdés, de elindult. És nagyon nagyon sok “Károly” van még a rendszerben, aki megszégyenítve, szorongva megy el segítő szakemberhez, vagy már el sem megy, mert nincs értelme. Egyedül van a problémájával. Lehet hogy már a családja sem veszi komolyan. Csak azért, mert segítő szakemberek nem tudnak megfelelően kommunikálni és amire nincs megoldásuk arra rásütik, hogy “pszichés”. Ezzel pedig elindul a lavina.

Kedves Kollégák! Nektek is nagyon-nagyon sok “Károly” jöhet a rendelőitekbe/kezelőitekbe, vagy lehet, hogy ott van az ismerősi köreitekben. Nagyon sok felesleges szorongást, fájdalmat és traumát okozunk nekik a kommunikációs stílusunkkal és címkézéseinkkel. Nem “csak egy kis kellemetlenséget” okozunk nekik azzal, amikor nem tudunk megfelelő minőségben és mennyiségben kommunikálni velük, hanem képesek vagyunk konkrét fizikai állapotromlást okozni vele. Az oda-nem-figyelésünkkel, az ignorálásunkkal, fásultságunkkal, a gesztusainkkal vagy azok hiányával, a hangszínünkkel, hangerőnkkel, rosszul megfogalmazott szavainkkal.

Kedves kollégák! Az ahogyan bánunk a "Károlyokkal", az nem róluk szól, hanem rólunk. A mi lelki egészségünkről és hozzáállásunkról beszél az, ahogyan kommunikálunk és amit/ahogyan teszünk vagy éppen nem teszünk a hozzánk fordulókhoz. A “jófejség”, az empátia nem egy “feláras extra” szolgáltatás. Alapnak kellene legyen a megfelelő bánásmód és kommunikáció. Az, ahogyan kezeljük a hozzánk fordulókat, meghatározza az ő hozzáállásukat, együttműködési képességüket és a fizikai állapotukat is.

Ha nem vagyunk képesek jól bánni a páciensekkel/ügyfelekkel/kliensekkel, nem tudjuk kezelni őket, akkor valamit magunkban kell fejleszteni vagy javítani, nem feltétlenül a betegekben. A mi kommunikációnk határozza meg a páciens kommunikációját is.

Milyenek a hozzád forduló emberek mostanában? Mi jut eszedbe, amikor rájuk gondolsz? Idegesítőek? Elkeseredettek? Bizalmatlanok? Háklisok? Hiszisek? Ha ilyenek, akkor valószínűleg jelenleg te nem vagy jó lelkiállapotban. Fáradt vagy, kimerült, fásult, nehézségeid vannak, netán a kiégés felé haladsz. Most állj meg. Ha sok a "nehéz páciensed", akkor neked nehéz, mert te nem tudod kezelni őket. Egy páciens azért jön hozzád, mert segítségre van szüksége. Nem csak szakmailag, emberileg. Lehet, hogy ezer nehézségen, kínon van túl, kimerült, nyűgös, fáradt, bizonytalan, fél, bizalmatlan, mert más már eljátszotta a bizalmát. Ha te sem állítod helyre, marad egy "nehéztermészetű" beteged. Vagy sok. De ők annak megfelelően változnak, ahogyan bánnak velük. A szenvedés mellett nem lehetnek fitti mosolygós, boldog emberek, mert problémával jönnek. Ha nem lenne problémájuk, nem jönnének. De jönnek. Ha pedig ki vagy égve, merülve, valami nem oké veled és nem tudod őket ennek megfelelően empátiával kezelni, akkor valószínűleg neked is szükséged van valamire, amitől benned változnak a dolgok. Amitől te leszel jobban. Ha te jobban leszel és benned változás jön el, akkor ők is változnak a jelenlétedben. Ha türelmetlen vagy, figyelmetlen, előítéletes, klikkesítő, akkor ezt erősíted fel bennük, erre ők is negatívan reagálnak, ami be fogja igazolni az “igazadat”. Annak ellenére, hogy nincs igazad. Ha kimerült vagy, kiégés közelébe kerültél, onnan is tudod, hogy egyre több ilyen idegesítő, kezelhetetlen beteged/ügyfeled lesz. Ezt borítékolom.

Mi a megoldás?

1. Dolgozz magadon. A saját lelki egészségeden. Mindig. Ne csak akkor, amikor már "ég a ház". Ha kell, vonj be szakembert. A te lelki egészséged a te felelősséged. Könnyebb a prevenció mint a kezelés, ezt te magad is tudod. Fordíts magadra is időt. Az első számú munkaeszközöd te magad van és a te testi-lelki egészséged. Tessék törődni vele!

2. Dolgozz a kommunikációdon! Ne csak a "szavaidat válogasd meg" és ne csak színészkedd el a kedvességet, hanem fejleszd a komplex érzelmi intelligenciádat, a nonverbális kommunikációdat! Tudd, hogy mit miért csinálsz és mi lesz a hatása. Készülj fel a nehéz esetekre. Tudd, hogy mivel mit váltasz ki másokból.

Ha magadra ismertél és komplex megoldásra vágysz, fordulj hozzám bizalommal! Nem vagy egyedül! Fogjunk össze a "Károlyokért" és egy gyógyulást segítő kommunikációért!