Lusta páciens?! - És mi köze ennek a kalpácshoz?
Szinte minden kollégám panaszkodott már arra, hogy van egy (vagy több) lusta betege, akikkel egyszerűen már nem tud mit kezdeni. Kezeli, tornáztatja, lelkére beszél, ultimátumot ad, mindent belead, de a páciens nem tornázik, nem csinálja a házi feladatot, nem figyel oda hét közben arra, amire megkérte. Mindig van valami, ami miatt „nem sikerül” vagy „elmarad” a gyakorlás. „Elfelejtődik”, hogy mit is kéne, nem is nagyon javul a helyzet. Világos, hogy így nem is fog. Már többször megbeszélték ezt, de nem megy. Jobb esetben ez „csak” idegesítő a kollégáknak, rosszabb esetben ő van számonkérve, hogy miért nincs javulás. Egy idő után az ilyen páciensek lemorzsolódnak semleges vagy negatív élményt hagyva magukban és a terapeutában, de minden esetben megoldatlanul hagyva az alapproblémát. De mi is ez az „alapprobléma”? És mi is ez a „lustaság”, mint jelenség valójában? Mi van mögötte? Mit lehet tenni ellene? (Nem, nem ennek van köze a kalapácshoz.. :) ) Ha tovább olvassátok, szerintem nagyon meg fogtok lepődni…
Először is szeretnék valamit tisztázni minden kolléga és páciens előtt, ez pedig a „lustaság”, mint címke kérdése. Nagyon könnyen ragasztgatunk ilyen és ehhez hasonló címkéket egymásra. A lustaság egy nagyon gyakori címke azokra a páciensekre, akik a fent említett módon nem jutnak egyről a kettőre az életmódváltásban. Ugyanis mi, gyógytornászok, gyakorlatilag egy életmódváltást akarunk behozni a páciens életébe azzal, hogy behozzuk a rendszeres mozgást és tudatos odafigyelést az emberek hétköznapjaiban. Ez pedig, mint minden életmódváltásnál, nem feltétlenül megy egyről a kettőre. Szóval a lusta, alul-motivált vagy még keményebb címkékkel illetve a fent említett páciens-típust a „felelőtlen” emberek nagy fejtörést okozhatnak a legjobban képzett kollégáknak is. Hiszen ha tökéletes kezelést is kap, még javul is a helyzet, de a fenntartó tényező (azaz a korábbi életmód) nem változik, akkor adtunk annak a bizonyosnak egy pofont, ami neki fájt és a mi kezünk is „olyan” lett. A páciens elégedetlen, mert ő fizetett és elment a kezelésre, a terapeuta meg feszült lett, mivel tudja, hogy ennyitől nem fog változás jönni. Mindenki feszült, elégedetlen. A páciens le van „lustá”-zva, a terapeuta meg vagy kap jelzőt, vagy nem, de mindenképpen egy negatív kapcsolati rendszer kezd kialakulni emiatt.
És itt szeretném, ha egy pillanatra megállnánk. Ha van ilyen páciensed, kérlek, hogy gondolj rá. Ok. Akkor most kicsit fékezd meg a kellemetlen érzéseidet vele szemben és kapcsold ki magadban azt a gondolatsort, ami azt mondatja veled, hogy ő egy lusta, felelőtlen ember, „biztos nem fáj még eléggé neki”, azért nem tesz ellene semmit. Offoljuk ki az ilyen előfeltevéseinket és ítéleteinket. Képzeljük el, hogy ez az ember nem lusta. Nem is motiválatlan. Képzeljük el, hogy ilyen fogalom nincs is. Nem létezik. Ezt a fogalmat mi találtuk ki arra az esetre, ha valakinek nem értjük a saját belső mozgatóit és nem egyezik azzal, amit mi gondolunk. Ugyanis akármilyen hihetetlen, mindenki motiválható, sőt mindenki motivált. Az egy másik kérdés, hogy miben és hogyan. Képzeljük el, hogy ez a személy igazából tényleg akarja a változást, csak egészen másképpen mint mi. Egészen más kép él a fejében arról, ahogyan ennek működnie kellene. Más vár el ő és mást te. Mivel nincs néhány fontos dologban közös nevező, gyakran elbeszéltek egymás mellett.
Itt jön a lényeg: Mindenki motivált abban, ami számára fontos, de véges energia-készlete és kapacitása van. Nem jut mindenre elég motivációs erő, amire szeretnénk. (Valljuk be, hogy nekünk sem!) A motiváció az egyéni értékrendünktől és prioritásainktól függ. Pont. A terapeuta-páciens motivációs konfliktus tehát egy érték-alapú konfliktus. Az érték-alapú konfliktusok önmagukban nem mediálhatóak, mert az alapvető értékek mindenképpen személyünkhöz tartozó dolgok. Ez pszichológiai tény.
Szóval adott egy páciens, akinek van egy problémája. Ez a probléma eljut arra szintre, hogy felkeres egy szakembert. Nem legyint rá, nem fedi el, nem vajákol. Megkeres Téged. Ott áll előtted. Kérdésekkel, reményekkel, kételyekkel, bizonytalansággal, sokmindennel, de ott van. Megtett egy lépést, ami szerinte célra vezető. Benned látja a megoldást. Ugyanis a mi jelenlegi egészség-kultúránk miatt az van általában az emberek fejében, hogy olyan ez, mint az elromlott mosógép. Kihívom a szerelőt, megcsinálja, működik. Az én dolgom, hogy kihívjam, kifizessem és az én részemnek itt vége. Fáj valamim, elmegyek az orvoshoz/gyógytornászhoz/valakihez, aki csinál valamit, amitől és meggyógyulok, kifizetem neki és kész. Én ezzel meg is vagyok részemről. Esetleg megkérdezem, hányszor kell megszerelnie, hogy mégis tudjak vele tervezni, de kb. ennyi. A jelenlegi egészség-kultúrában nincs benne az, hogy a szervezetem gyógyul magától, de az eredmény attól függ, hogy milyen ingerek érik (mit eszek, iszok, mozgok, milyen kezelést kapok, hogy tartom magam, hogy dolgozok, alszok, stb.). Az is tény, hogy sokszor a szakemberekben is az van, hogy ő a szaki, aki gyógyít. Ő megteszi amit tud, és ha a páciens nem csinálja amit ő mond, akkor a beteg egyszerűen lusta, felelőtlen, nem éri meg vele dolgozni. Kész. Nem szenved vele, mert nem éri meg. Majd „ha tényleg akarja”, akkor esetleg… (Na ettől a „ja tényleg akarja” hozzáállástól tudok falra mászni, de ez mindegy.)
Mi a baj ezzel? Az, hogy ennek a hozzáállásnak köze sincs a partner-kapcsolathoz. Anélkül pedig lehetetlen hatékonyan együttműködni a pácienssel. Ha nincs együttműködés, nincs tartós eredmény. Vannak álom-páciensek, akikkel könnyű, de nem mindenki ilyen és nem szelektálhatunk csak az alapján, hogy valaki „engedelmeskedik” vagy nem. Ugyanis a „lusta” a mi vetületünkben az a páciens, aki „nem engedelmes”. Mintha valami mindenttudó hatalom lennénk. És nem vesszük figyelembe, hogy ott az a másik ember, aki már eljött és segítséget akar, valamiért akadályozva van abban, hogy megtegye azt, amit mi kérünk (és nem parancsolunk). Csak éppen ő sem tudja, hogy miért nem teszi amiről ő is tudja, hogy jó lenne, ha megtenne. Jó, ha tudjuk terapeutaként, hogy sokszor ettől a sikertelenségtől ő is szenved, nem csak mi. Sőt, sok pácienst rendkívüli módon tovább demotivál ez a sikertelenség és az, hogy nem értékelik azokat a lépéseit sem, amiket egyébként megtesz, csak aztán „kifogy a benzin”.
Na, szóval. Eljutottunk oda, hogy a páciens „nem lusta”. És…?
Meg kell értenünk, hogy mindenki, kivétel nélkül az egyéni értékrendje alapján cselekszik. Te is. Ő is. Ez az értékrend egyrészt hozott minta, másrészt saját kialakítású dolog, ami alapján a páciens működik. Mi is így működünk, csak mi egy ilyen kapcsolatban terapeuta szerepben vagyunk jelen, nem pedig magánemberként. A mi prioritásunk az, hogy a másik személyt a lehető legmagasabb szintű egészségi állapothoz szükséges lépések megtételére serkentsük. Függetlenül minden mástól, a terapeuta értékrendje mindig ez: 1. A páciens egészsége 2. Minden más. A páciens értékrendje pedig nem feltétlenül ez. És nem is várhatjuk el, hogy azonnal ez legyen. Lehet, hogy a páciensed értékrendje ilyen: 1. Legyen bevételem, dolgozni tudjak. 2. Lássam el a családomat. 3. Intézzem el a fontos ügyeket. 4. Legyek egészséges. De az is lehet, hogy tök más a sorrend, de az egészség nincs a TOP3-ban sem. Nem azért, mert nem fontos, hanem azért, mert van, ami fontosabb. És ezt a fontossági sorrendet nem biztos, hogy ár fogod tudni írni azzal, hogy elmondod a páciensnek, hogy milyen fontos a mozgás (amit ezerszer hall mindenhonnan), a testtartás (herótja van tőle) és a táplálkozásról már lehet hogy hallani sem akar. Neki az kell, hogy dolgozzon, lássa el a családját, stb. Tudja, hogy ehhez kell az egészség, de nem kapcsolja össze ezekkel és nem lesztek közös nevezőn.
Zárójel kezdődik… Tegyük hozzá, hogy mi terapeuták magánemberként szintén nem mindig az egyéni egészségünk első helyre helyezésével éljük a mindennapjainkat. Ugyebár… szálka meg a gerenda… csak terapeutaként felhatalmazást érzünk pálcát törni azok felett, akiknek látszólag „nem fontos az egészsége”. Zárójel bezárva.
Tudnunk kell egészségügyi szakemberként, hogy „az egészség” maga igazából „én” vagyok. Az, hogy „egészséges legyek” és „jól legyek”, nagyon jól hangzó marketing fogás, rövid távon tényleg hatásos, szuper hívójel, de ahhoz, hogy valódi, kitartó lépéseket tegyen valaki ez ügyben, csak akkor fog menni, hogy ő, mint személy fontos saját magának. Az önmagam tisztelete és szeretete, az önmagamról való gondoskodás és magam ápolása, ami az egészség maga, az az emberek nagy részének egy önzés. Van egy generáció, akik számára ez talán már kevésbé van így, de összességében ez a fajta „önzés” tudat alatt, akaratlanul, zsigerből behúzza a féket. Ez egy nagyon meghatározó generációs minta, plusz családi minták sokasága. Igen erőteljes élet-parancs, hogy „NE LEGYÉL FONTOS!”=”NEM LEHETSZ ÖNZŐ!”, mindenki más először, csak aztán jöhetsz te! Az önzés nagyon gonosz, undorító, visszataszító dolog. Aki önző, az nem méltó mások szeretetére és tiszteletére. Márpedig anélkül nem lehet élni és ezt mindenki tudja, az is, aki tagadja. Mindneki vágyik a tiszteletre, elfogadásra és szeretetre. Ez a természetes és helyes hozzáállás. Szükségünk van rá. Magadat előtérbe helyezni viszont önző dolog. Ha az egészségeddel azaz magaddal foglalkozol, akkor más dolgok háttérbe fognak szorulni mert nem lehet minden első helyen. Valami hátrébb sorolódik. Lehet, hogy minden. Ennek fényében tehát az egészségedért konzekvensen tenni és dolgozni, minden mást háttérbe szorítani - akárcsak egy időre is – önzőség. Egy olyan dolog, ami miatt te elveszted a tiszteletre és szeretetre méltóságodat. Márpedig ez esszenciális igényünk. Ezt nem fogjuk feladni. És az az alattomos, hogy mint minden mintának, ennek is komoly, jogos háttere van. Olyan történelmi nehézségek, családi nehézségek, ösztönös túlélési stratégiák adják az alapját, ami nélkül nem lehetnénk ott, ahol a mostani modern, jóléti civilizációnk tart. Akkor és ott, amikor kialakult és tovább adódott jogos volt és szükséges, a túlélésünket szolgálta, jól magunkkal is hoztuk. Viszontváltozott az élet és ebben a jóléti modern civilizációban már kifejezetten ellenünk dolgozik, már régen nem erre van szükség.
Ma már a legtöbb betegség pont nem a túlélésért való küzdés, hanem a jólét és modernizáció következménye. Régen elképzelhetetlen volt, hogy valaki mozgásszervi szempontból olyan extrém módon passzív életmódot folytasson, mint egy mai átlag ember. A táplálkozás, a mozgás, az élet, minden más volt régen, mint most és ezt ellensúlyozni kell. Mindent kitaláltunk, hogy minél kevesebbet kelljen aktívan mozogni (távirányító, autó, okostelefon, stb.) és az ebből fakadó betegségeket és panaszokat csak úgy tudjuk orvosolni, ha tudatosan mégis „fárasztjuk magunkat” és elmegyünk mozogni. Beépítjük tudatosan azt a mozgást és visszaépítjük azt a mozgást, aminek egyébként teljesen természetesnek kellene lennie, de a modernizáció miatt kiiktattuk. Abszurd, ugye? De ez van. És itt van az az életparancs, hogy ne legyél önző… dolgozz, tartsd fenn a családod, ne magaddal foglalkozz, hanem másokkal és ebbe ez az egész nem fér bele. Nagyon mainstream és divatos az öngondoskodás kifejezés és sokszor nagyon kifacsart is. Az emberek össze vannak zavarodva. Nem szabad csodálkozni, hogy a régi értékrend és az új életforma inkompatibilis és azon sem, hogy ennek az összehangolása nem megy. Nem is feltétlen gyógytornász/orvos kompetencia. Ez egészség pszichológia és coaching téma. De mivel valahogy el kell érni a partnerséget, mégiscsak a mi dolgunk is.
Térjünk itt vissza a lusta pácienshez. A motiváció, mint értékrendbeli kérdés ott és akkor oldódik meg, amikor a páciens elkezd „okéban lenni önmagával” és elkezd helyrebillenni az önértékelése. Ugyanis a lusta páciens a saját életében saját magának nem fontos. Az ő egészsége és jólléte nem egy olyan érték, amiért érdemes az értékrendet akár időlegesen is felrúgnia. Ha kívülről győzködjük, hogy nem lesz jobb, ha nem csinálja, attól ő nem lesz meggyőzve. Neki ettől nem lesz megoldva az, ami neki igazán fontos. Az ilyen páciensnek a lényeg, hogy ne legyen tünete és visszatérhessen a megszokott életéhez. Ha meg tudod szüntetni a panaszát, el fog tűnni és vissza fog térni a régi életmódhoz, ami miatt később visszatér a tünete és megint nálad (vagy másnál) fog kikötni, hogy „baj van”. De hadd hangsúlyozzam még egyszer: ez nem lustaság! Praktikum. Egy olyan régi, még mindig futó, nem frissített szoftver a fejünkben, aminek már nincs alapja és kifejezetten ellenünk dolgozik. Ez a jelenség egy fajta „szoftverfrissítési elakadás”, értékrendbeli, önértékelési probléma. Aki nem értékeli magát, nem is fog tenni önmagáért. Nem azért, mert nem tartja fontosnak, hanem azért, mert van más vagy sok más, amit ennél ő sokkal fontosabbnak tart és ez már nem fér bele olyan formában, ahogy te, mint terapeuta azt várod.
Az ilyen páciens úgy tűnhet, hogy „felelőtlen”. Ő nem fog felelősséget vállalni a saját egészségéért. Miért is tenné, hiszen ott vagy te, aki megoldod, ha kell, hiszen ezért megy el hozzád, ez a te dolgod (szerinte). Ő leveszi és átteszi a felelősséget rád. Te pedig vagy átveszed és cipeled, majd leteszed, mert lehetetlen küldetés, mert belefáradsz, kiakadsz, demotiválódsz… vagy fel sem veszed.
Mi akkor a megoldás?
Az első, amit megtehetsz, hogy leveszed a felelősséget, amit felvettél és visszaadod annak, aki rád akarja terhelni. Nagyon empatikusan, kedvesen elmondod, hogy te a te részedért vagy felelős, ő pedig az ővéért. Te a heti 1 órádért tudsz felelősséget vállalni, ő pedig a maradék heti 167 óráért. El tudod neki magyarázni, hogy miért hasznos neki, hogyha elkezd valamit hosszútávon tenni az önmaga egészségéért. Ebben tuti nagyon jók vagytok, ebben nem is adok tanácsot.
És ami még fontosabb: Ha együtt akartok dolgozni, kérjen lelki segítséget (egészség coachtól, pszichológustól, mentálhigiénés szakembertől) abban, hogy az értékrend és priorizálás segíthesse a gyógyulási folyamatot. Kezdjen el foglalkozni magával, a helyes önértékelés, nem mainstram értelmezésű, hanem valódi egészség alapú öngondoskodás tekintetében. Kerüljenek benne ott belül helyükre a dolgok. Kívülről lehetetlen szélmalomharc lesz az életmódváltás, ha belül nem változik meg a saját magához és egészségéhez való viszonya. És fontos, hogy ez nem azt jelenti, hogy „önző” lesz. Nem adja fel a munkáját vagy családját önmagáért ebben a folyamatban. Egyszerűen csak újra kell rendezni, hogy mi mitől fontos, miért és hogy hogyan fog ez hosszútávon működni. Ez nem ciki, ez egy alap dolog. Ebben nincs egyedül, mert szinte mindenki küzd ezzel. A mai tizenévesek talán már kevésbé, de onnan fölfelé minden korosztály egy olyan értékrendet hoz magával, ahol a saját egészség nem érték saját maguk számára, hanem csak egy eszköz, hogy élhessék az életüket, leginkább mások (pl. a családjuk) javára. És ez így nem egészséges.
Az egészség nem csak egy eszköz, nem egy kalapács, amit előveszünk, használjuk, aztán eltesszük. Ha esetleg kilazul, akkor megszereljük és megyünk is tovább. Az egészség, a magunk értékelése és a személyes „jól-létünk” ennél sokkal több. Túl lehet tolni, de mindent túl lehet tolni. Úgy gondolom, hogy ez olyan, mint egy skála. A skála egyik végén az egészség egy szimpla szükségből használt eszköz, a másik végén pedig a hedonizmus, nárcizmus és önzés eszköze. De a skála nem csak végletekből áll! Meg kell találnunk, hogy hol vagyunk egyensúlyban és hova helyezzük az egészségünket az értékrendünkben! Ha ez egyedül nem megy, kérjünk benne segítséget. Ugyanis amíg ez nem oldódik meg, tolhaltjuk a szélmalomharcot, ki fogunk benne égni és feladjuk. Terapeutaként azért, mert olyan felelősséget cipelünk, amihez közünk sincs, csak magunkra vesszük. Páciensként azért, mert „lám, én mindent megteszek, mégsem elég” és „senki nem tud segíteni” vagy „mert ennyire gyenge vagyok, nem akarom eléggé”. Pedig ezeknek köze sincs a valódi problémához.
Ennek a felfedezése és helyreállítása mindenkinél egyéni. Ehhez egy nagyszerű eszköz a sok közül az általam is végzett egészség coaching. Ha szakszerű segítségre lenne szüksége valakinek ebben, keressen bizalommal.