Bántalmazás az egészségügyben 1. rész

A bántalmazás minden formájának (verbális, nonverbális és tettleges ) teljesen elfogadhatatlannak kellene lennie az élet minden területén, különösen az egészségügyben. Ennek ellenére napi szinten tapasztalnak meg mind egészségügyi dolgozók mind pedig páciensek bántalmazó magatartást egymás részéről. Ez egy igen komplex probléma, mely nem egy egyoldalú történet, és gyökerei egészen mélyre nyúlnak.  Mára olyannyira részét képezik a destruktív magatartási formák az egészségügy kultúrájának, hogy van, ami már konkrétan természetes. Az egyik ilyen verbális és nonverbális bántalmazási forma a dehumanizáció.

Dehumanizációnak nevezünk minden olyan beszédet vagy viselkedést, ami megfosztja a másik személyt emberi mivoltától, alapvető emberi méltóságától. Különböző formái és súlyossági fokozatai vannak, melyek közül többel biztos vagyok benne, hogy szinte mindenki találkozott már.

Verbális formák:

 „Az a lábas fickó.”

„Tudom, az a hipochonder.”

„A vénasszony a nyolcasban.”

„A tetkós.”

stb.

Természetesen nem várható el, hogy minden egyes egészségügyi dolgozó minden egyes beteg nevét tudja. Természetes, hogy bizonyos támpontokat használhat az egészségügyi dolgozó (pl. fekvőhely, diagnózis) a gyorsabb és egyszerűbb azonosítás érdekében, ha gyorsan kell cselekedni, például egy sürgősségi osztályon. Az viszont, hogy minden alapvető emberi jogától és méltóságától megfosztva, csupán a diagnózisa, életkora, ágyszáma vagy bármely vélt vagy valós tulajdonsága alapján kategorizáljuk, az dehumanizáció.

Rendkívül banálisnak tűnik, de „a vonal másik végén” kifejezetten megalázó tud lenni egy ilyen mondat, különösen, ha pejoratív jelzőt használ a dolgozó. De még enélkül is, a legjobb esetben is az történik, hogy egy személyt megfosztunk emberségétől és azonosítjuk egy élettelen dologgal, tulajdonsággal vagy a betegségével. Függetlenül attól, hogy a beteg jelenlétében vagy távollétében történik ilyen, egy olyan érzelmiintelligencia-deficitet mutat meg, mely a kiégés tekintetében kulcstényző.

Nonverbális formák

Amikor a páciens feje fölött beszélnek és tevékenykednek vizit, ápolás, szakmai feladatok végzése közben anélkül, hogy bármiféle szemkontaktust vagy verbális bevonást tennének lehetővé a beteggel a dolgozók.

Amikor a páciens jelenlétében beszélnek ki egészségügyi dolgozók személyes vagy szakmai témákat, mintha a páciens nem is létezne a jelenlétükben.

stb.

Ez a legkárosabb forma, hiszen ilyenkor konkrét üzenetünk a páciens részére, hogy ő itt nem egy személy. Vagy egy megoldandó feladat, egy kétlábonjáró betegség vagy még rosszabb, ő itt nem is létezik. Ez pedig olyan erőteljes szégyent tud generálni a páciensben, ami kihat a viselkedésére (vagy szubmisszív vagy akár agresszív is lehet) és a gyógyulási mechanizmusaira is (neuropszichológiai kutatások konkrétan kimutatták!).

Az ignorálás megsemmisítő erejű csapás a páciens számára és igen komoly kórjelző az egészségügyi dolgozó kiégésével kapcsolatban is!

Mit mond ez arról a személyről aki „dehumanizálja a beteget”?

Ez a viselkedés soha nem a páciensről szól. Ez konkrétan azt jelzi az egészségügyi dolgozóról, hogy érzelmileg nem tud megküzdeni a szakmai feladatai által rárótt nyomással, felelősséggel. Nem képes a pácienst személynek tekinteni, nem képes vele empatizálni, mert ha ezt megengedné magának, nem lenne képes annak a súlyát viselni. Ez pedig mind szakmai-, mind magánéleti szempontból nézve komoly érzelmi elakadásra utal. Ennek az elakadásnak a szakember segítségével történő feloldása nélkül garantált a kiégés és a páciensek sorában való károkozás.

Amikor valaki még képes egy pácienst megszólítani valamilyen módon, akár egy maga által választott jelzőn keresztül (pl. diagnózisa, kora, ágyszáma, időpontja), ott még valamilyen szinten képes személyként értékelni a pácienst. Ez egy inkomplett dehumanizáció. Viszont ő választja meg azt a „szemüveget”, azt a szubjektív szempontot, amin keresztül képes ránézni a betegre. Érdekes ilyenkor megfigyelni, hogy ha ilyen módon utalunk valakire, akkor mi alapján választunk? Milyen tulajdonságon keresztül vagyunk még képesek ránézni és min keresztül nem? A nevét már nem jegyezzük meg, de a diagnózist még igen? Mit „éri meg” megtanulni vagy megmutatni erről a betegről másoknak és miért? Mit mutat meg az a tulajdonság, amin keresztül látjuk a beteget? Mit mond ez rólunk? Mire tudunk ránézni vele kapcsolatban, ami még valamilyen szinten elhordozható számunkra? Mi az, ami már „túl sok”, mert túlterhel? Vajon mi lehet emögött?

Amikor valaki már meg sem jeleníti magában a pácienst és képes úgy dolgozni mellette vagy akár vele/rajta, hogy semmilyen kontaktust nem vesz fel vele (sem szemkontaktust sem verbális kontaktust), ott már komplett dehumanizációról beszélünk. Nem ritka, hogy dolgozók egymás között személyes, magánéleti dolgokat tárgyalnak ki a beteg feje fölött, mintha ott sem lenne, vagy akár konkrét beavatkozás (pl. vénabiztosítás) történik ilyen módon, így a páciens egy „nem létező dolog” lesz. Aki ilyen mértékben képes ignorálni egy másik személyt, az a szituatív szociopátia határain táncol, ami pedig arra utal, hogy ő már csak úgy tud megküzdeni a munkájával járó érzésekkel és felelősség terhével, ha páciens személye felé való empátiáját totálisan kikapcsolja. Ez egy elég bizarr, de sajnos egyre gyakoribb coping - azaz megküzdési mechanizmus -, ami azt a cél szolgálja, hogy a dolgozónak ne kelljen azt a terhet viselnie, hogy emberekkel dolgozik. Ha nem kapcsolná ki a pácienssel szembeni empátiáját és képes lenne beleérezni (NEM sajnálni, csak belehelyezkedni!) a páciens, mint személy helyzetébe, már képtelen lenne ellátni feladatát. Így viszont nincs szüksége empátiára és a munkáját is el tudja végezni.

Tehát ez egy megküzdési mód, egy önvédelmi mechanizmus arra, hogy képes legyen a dolgozó elvégezni a munkáját túlterhelés nélkül, nem pedig egy szándékos gonoszság. Ennek ellenére elementáris károkat okozhat az egyébként is kiszolgáltatott helyzetű páciensekben.

Egy egészséges szakmai személyiséggel és működéssel bíró egészségügyi dolgozó:

• képes (a sajnálat nélküli, kikapcsolás nélküli) empátiára
• képes segítői szerepben maradni, azaz nem válik a drámaháromszög részévé (nem lesz sem megmentő, sem áldozat, sem üldöző a pácienssel szemben)
• képes elhordozni az empátia által megjelenő érzéseket és gondolatokat anélkül, hogy bevonódna vagy összeomlana a súlyuk alatt
• helyes megküzdési stratégiái vannak és képes újakat kiépíteni (reziliens)
• képes gond nélkül együttműködni egy együttműködő vagy passzív pácienssel
• az együttműködésre képtelen páciens ellenállását nem veszi személyes sértésnek, igyekszik szakmai keretek között, kompetenciájának megfelelően kezelni a pácienst
• képes elengedni a felelősségét annak, ami nem az ő felelőssége (pl. ha a páciens ellenállást tanúsít, nem működik megfelelően együtt) és képes szakmai szinten kezelni a konfliktust a helyzetnek megfelelően, lelkiismeretfurdalás nélkül
• tudatában van saját szakmai- és személyes határainak, kompetenciájának és felelősségének és ennek megfelelően cselekszik
• képes a hatékony stressz- és konfliktuskezelésre, ill. amennyiben nincs megfelelő stratégiája, képes és hajlandó segítséget kérni
• tisztában van személyiségével, működésével és azok hátásval, ezeket pedig folyamatos önreflexió és szakmai segítség által karban is tartja
• saját felelősségének tartja a saját jóllétét, melyért proaktívan dolgozik is
• kapacitását meghaladó feladatok, események, történések esetén szakmai segítséget kér kompetens segítőtől

stb.

A megoldás pedig az egészségügyi szupervízió, melynek célja az egészséges egészségügyi dolgozói attitűd és szervezeti kultúra kialakítása és fenntartása. A boldog, kiegyensúlyozott, hatékony és hosszútávon is működőképes egészségügyi dolgozók új generációjának felemelése.