Állandó pörgés és nem javuló panaszok - ládába zárt érzéseink, traumáink vészcsengői
Minden időben folyamatosan pörögsz, dolgozol, tevékenykedsz, jár az agyad, be van osztva minden perced valamilyen teendővel? Ha egy kis időd felszabadulna, szinte az abban a pillanatban betelik, mert "mindig van mit csinálni"? Nem bírsz ellazulni, képtelen vagy "csak úgy pihenni", "ülni a fenekeden", valami hajt? Pörögni KELL? Következetes, fegyelmezett, nagy munkabírású ember vagy? Netán még fizikai fájdalmaid, ijesztő tüneteid is vannak, amikkel nem tudsz mit kezdeni? Már szénné vizsgáltak és kezeltek, de nem javulsz? Egyre jobban szűkülnek a lehetőségeid, miközben próbálod tovább élni ugyanazt a pörgést, mint eddig, mert egyszerűen MUSZÁJ pörögni? Ha mindezek, vagy ezeknek nagy része jellemző rád, valamelyik ismerősödre, páciensedre; kérlek olvasd el ezt a cikket! Hátha segít!
Klári történetén keresztül szeretném bemutatni, hogy sok "pörgős" ember egészségi állapotának romlása mögött milyen okok és következmények lehetnek. 50 körüli vékony, kedves hölgy páciensem, csípődiszpláziával, sok-sok fájdalmas szöveti fájdalommal és feszüléssel, komplex belgyógyászati panaszokkal keresett meg bő fél évvel ez előtt. Megfelelően alapos orvosi kivizsgálások után került hozzám, ezért több külön vizsgálatra nem volt szükség, hogy elkezdjük a közös munkát. Az akkor akut, ischiász-szerű panaszai megoldásával kezdtük, majd a gyakori hasi fájdalmai és belgyógyászati panaszai kerültek előtérbe. Az első panasz nagyon szépen, gyorsan rendeződött, az utóbbinál eleinte szép javulás volt látható a belsőszervi manuális visceralis terápia segítségével és táplálkozás rendezéssel, de egy idő után elkezdtek ismét hullámzóvá válni a panaszok, végül egy erőteljes romlás következett be.
Az együttműködésünk elején az már egyértelműen tiszta volt, hogy több táplálék-intoleranciája is van (a glutén, a tejszármazékok és cukorszármazékok), melyek nagyon irritálóan hatnak Klári a bélrendszerére, így azokat teljesen kiiktattuk. Ezek nagyon szépen be is váltak és elegek voltak egy darabig a manuális kezelések mellett. Egy idő után viszont a panaszok csak visszakúszni látszottak és kiderült a hisztamin intolerancia is, ami tovább nehezítette Klári étkezési lehetőségeit, de ő nagyon hűségesen, kitartóan és következetesen csinált mindent. Ismét javultak a panaszok egy időre, majd ismét úgy tűnt, valamit még nem tudunk. A hasi panaszok vissza-visszatértek és mintha csak megijedtek volna korábban, most felbátorodva kértek vissza. Dolgoztunk a hasi szervek szövetein, Klári egy önfejlesztő úton elkezdett vizualizációs gyakorlatokkal és neurografikával dolgozni az egészségén. A panaszok viszont nagyon hektikusan hullámoztak, egyre kevésbé lehetett bármihez is kötni a jelenlétüket.
Decemberben néhány hétig nem tudtunk találkozni, de a diétát továbbra is szépen tartotta Klári, ami hatalmas teljesítmény. Amikor ismét találkoztunk, a panaszok sokat változtak és romlottak. A sima AirFryerben sütött natúr burgonya is olyan heves allergiás reakciót váltott ki belőle, hogy a teljes mellkasa vörös volt tőle. Ezelőtt ilyen mértékű panaszai sosem voltak. Klári úgy érezte, mostmár mindentől fáj a hasa, ezért enni sem mert igazán. Eddigre sokat fogyott is. Újabb orvosi kivizsgálás felé vettük az irányt (úgy is, hogy a kezelések előtt is történtek kivizsgálások!).
Hol jött be a képbe a "lelki oldal" lehetősége?
Már az állapotfelmérésen rengeteg olyan dolog hangzott el, ami arra engedett bennünket következtetni, hogy ezeknek a panaszoknak valószínűleg van lelki oka is. (Ezért olyan hosszú, hagnsúlyos és alapos nálam ez a része a munkámnak.): Nyugtalan alvás, magas stressz szint, szorongó alkat, már az édesanya is rendkívül szorongó, aggódó alkat volt, Klári pedig állandó magas intenzitású pörgéssel élt a hétköznapokban. Az állandó pörgés, krónikusan magas intenzitású életvitel önmagában rizikófaktort jelent a belgyógyászati betegségekre, hiszen a folyamatosan magas szimpatikus tónus mellett ellehetetlenülnek a megfelelő emésztéses, felszívódásos, regenerációs és immunfolyamatok. Ezért már az elején beszéltünk ezekről Klárival, de egyszerre nem volt annyi kapacitása, hogy a lelki munkát is elkezdjük már az elején. Abban maradtunk, hogy elindulunk a fizikai szinten, beépítettem a visceralis kezelésbe vagus terápiás elemeket, amik részlegesen és időlegesen csökkentik a szimpatikus tónust, és meglátjuk, mikor tudjuk behozni a lelki vonalat is.
A hisztamin intolerancia felmerülése, majd beigazolódása idején már volt egy kisebb állapotromlás, ahol erősebben pedzegettem Klárinál, hogy lehetségesnek tartom, hogy hasznos irány lenne számára a stresszel és szorongással való munka elkezdése, hiszen a hisztaminintolerancia megléte és mértéke egyértelmű összefüggést mutat a stressz ill. szorongás mértékével. Az év eleji nagy allergiás reakció volt az a pont, ami Klárinak is egyértelműen jelezte, hogy valami nagyon nem oké, valamit nagyok akar mondani nekünk ez a test, csak nem értjük. Az orvosi kivizsgálás alap, anélkül egy lépést sem teszünk, de egyértelműen úgy éreztem, hogy kiabál a teste valamiért.
Eljött a nap, leültünk egy konzultációra.
Klári eddigre már többféle önálló önsegítő programot, eszközt alkalmazott (pl. vizualizációs módszereket, neurografikát, stb.), igyekezett lelkileg is rendbe tenni magát, mert tudta, hogy ez része a folyamatnak és fontos. Amit tudott és elért, igyekezett használni.
Amire elsőre rátértem, az természetesen ez a magas intezitású "pörgés" volt. HR-esként, nagy cégnél, sok emberrel, sok felelősséggel dolgozni magas óraszámban fizikailag és mentálisan is nagyon kimerítő lehet. Ez nem csak a fizikai fáradtságot hozza magával, pedig az is elég komoly lehetett. Meg is kérdeztem, hogy mennyit dolgozik, mennyit „pörög”, mikor pihen, ha pihen, olyankor mit csinál. És egyáltalán: „hogy csinálja, amit csinál”? Klári elmondta, hogy igazából reggeltől estig dolgozik, amit el is várnak tőle (multi), de ő is inkább pörög, még akkor is, amikor konkrétan nem dolgozik, mert miest csökken a pörgés, „hülye gondolatok öntik el az agyát”. Megkérdeztem, milyen „hülye gondolatai” vannak/lennének ilyenkor? Itt látszott, hogy valami kicsit megakasztja és bár válaszolni akar, valamilyen blokk nehezen engedi a megfogalmazásban.
Ekkor elkezdett nagyon őszintén beszélni erősen traumatikus múltjáról, a szülei szélsőségesen eltérő személyiségéről, a „hogyan kell élni” mintáról, amit édesanyjától kapott, a generációs örökségeikről, nagy családi traumákról, családon belüli extrém erős gyógyszer- és alkoholfüggőségekről, szexuális zaklatásról és arról, hogy fiatal korában hogyan próbálta egy személy többször trükkösen elcsalva megerőszakolni, valamint, hogy mindezt sokáig nem hitték el neki és őt bántották miatta. Félelmetes, mennyi mindenen ment keresztül. Ahogy mesélt ezekről a borzalmakról, mégis mindennemű negatív érzés nélkül tette ezeket. Mosolyogva, nagy gesztusokkal, mintha valami könnyed sztorizgatás lenne csak. Egyszercsak feltört belőlem, hogy „Ezt hogy tudtad feldolgozni?”, hiszen egy nagyon kiegyensúlyozottnak tűnő felnőtt nő ült előttem. Semmi traumatikus élményre utaló jel nem látszott rajta. Klári közölte, hogy ami a múltban van, azon már úgysem tud mit változtatni, akármit tesz, ezért nem foglalkozik vele. Nincs értelme. És ennyi. Ő így „dolgozta fel”. Megkérdeztem, hogy amikor nem „pörög ezerrel”, és jönnek a „hülye gondolatok”, azok kapcsolatban állnak ezekkel az eseményekkel? Erre azt mondta, igen. És emiatt úgy érzi, muszáj lefoglalnia az agyát, mert ha nem teszi, feltörnek olyan gondolatok, érzések, amikkel nem tud mit kezdeni és nem is akar. Ezért inkább „pörög”.
Itt állt számomra össze a kép.
Klári erősen kognitív fókuszú, racionális beállítottságú személy, akinek az elsődleges megküzdési stratégiája a racionalizálás, a kognitív szintre hozás és az érzelmek hasítása és elnyomása által ez utóbbiak ignorálása. Igyekezett mindent „agyból” kezelni, mert ez volt az egyetlen általa ismert, jól működő eszköze. Mivel az érzéseket nem lehet ezen a szinten kezelni, elzárta őket magában, mintha csak betette volna őket dobozba és nyomta a doboz tetejét „izomból”, hogy ki ne törjenek. A pörgéssel tartotta az érzelmeit a belső bodozában, és amikor nem pörgött és nem tartotta a doboz tetejét, ijesztő volt számára a dobozból kitörni készülő ismeretlen és bizonytalan érzések áradata.
Számára az agyának lefoglalása volt a kulcs ahhoz, hogy ne kelljen foglalkoznia a traumáival. Próbálhatott volna mást is, el is mesélte, hogy bár gondolkodott rajta, hamar megfogadta, hogy soha nem vesz be Xanax-ot vagy hasonló gyógyszerket, mert édesanyja minden minimális stresszhelyzezre azonnal ezt vette be, és részben ez vezetett a halálához is. Édesapja nagyon laza volt, jobban kezelte az érzelmeket és a stresszt, de nála az alkohol volt a gyenge pont, ami ezért (sem) jöhetett szóba Klári eszköztárában. A tudatmódosítás semmilyen formáját nem vette igénybe, pont azért, mert a tudata, az agya volt az, ami által kontroll alatt tartotta az elnyomott, elzárt, ismeretlen, félelemetes "lényeket", a fájdalmas érzéseket. Mivel egyik szülőtől sem kapott mintát vagy segítséget az érzelmek, különsen a traumatikus élmények kezeléséhez, csak ahhoz nyúlhatott, ami „kéznél volt” számára és ez pedig a gondolkodás, az agyi pörgés és állandó munka volt. Tudat alatt és akarata ellenére gyakorlatilag ugyanazt az anyai megküzdő stratégiát vitte tovább, amit nem akart, az érzések elnyomását és ignorálását, csak éppen nem tudatmódosítás által. Klári Xanax-a a munka és a pörgés lett. (Ahogy rengeted emberé a mai társadalomban!)
Klárinál az évtizedes érzelem-elnyomás a hasi panaszokon keresztül kezdett el „kopogtatni” a testén keresztül, de ez a kopogtatás nem ért célt. Klári nyomta tovább a pörgést, nyomta a doboza tetejét vissza, nehogy kiszökjön önnan a sok "hülye gondolat" (ami valójában nem hülye és nem is gondolat, hanem fájdalmas érzések és emlékek). Viszont, amit elnyomunk, az attól még nem szűnik meg és nem is csökken az ereje. Sőt. Azon lesz, hogy más utat találjon a felszínre. A lelkünk egészséges és normális ösztöne, hogy mindig a gyógyulásra törekszik és olyan, mint egy kiskutya, aki mindent elkövet, hogy a figyelmünket arra irányítsa, amit szeretne elérni. A tünetek, amiket generál csak „nyomok”, amik által igyekszik segíteni nekünk. A nyomokat nem mindig akarjuk vagy tudjuk követni, ezért a lelkünk igyekszik más módon vagy egyre erősebben jelezni, amíg meg nem halljuk és értjük, amit üzen. Mivel úgy vagyunk beállítva, hogy tudat alatt is igyekszünk megtalálni azt a jelzést, ami segít, igyekszünk „szemléltetni” a testi tünetekkel a lelki dolgokat. Ha ez nem lehetséges vagy nem jön be, muszáj megtalálni „azt a pontot”, amire egyszerűen már muszáj figyelnünk. Nem lehet elmenni mellette, egyszerűen megkerülhetetlenné válik és muszáj foglalkoznunk vele.
És itt jött be (Klárinál is) az evés.
Mindig mondom, hogy az evés soha nem az evésről szól és itt hatványozottan igaz lett ez a mondás. Ugyanis az evés alapból egy létfenntartó tevékenység, amely egy komplex szocio-kulturális-, emocionális élmény is egyben. Klárinál ez volt az, ami igazán élvezetet jelentett. Imádott sütni-főzni és finomakat enni. Nem volt sosem kövér, de igazán sovány sem. Élvezte az ételeket, az ízeket, de mivel egyre több érzékenysége lett, egyre szűkebbé vált a paletta. Egyre kevesebb élvezetes ízű ételeket fogyaszthatott, és egyre kisebb mennyiségeket ehetett. Egyre inkább beszűkült azon a területen, ami az élvezetet és jóllétet adta számára. Ez volt az egyetlen olyan csengő, amit a lelki a dobozból még meg tudott nyomni és amivel képes volt megállítani Klárit. Minden mást megoldótt ésszel és pörgéssel. Ezt az egyet már nem lehetett.
Míg az ételintoleranciákat és egyéb dolgokat nagyon következetesen tudott kezelni nagyon sokáig, valóban nagyon tudatosan, nagyon szigorúan, mert meg akart gyógyulni, az evés megvonásával már nem tudott mit kezdeni. Ésszel. Mert agyból, következetességből, logikából, szívósságból, "csakazértis"-ből nem lehetetnel volt, hiába próbálkozott. A próbálkozás pedig nagyon ki is merítette, ami még több lelki, érzelmi nehézséget okozott, amit szintén nem tudott kezelni, csak úgy, hogy elnyomja. A doboz pedig megtelt. Eljött az a pont, ahol a pörgés és az agymunka már semmit sem ért a dobozból rugdosódó érzések hada ellen. Minden lehetősége szépen lassan egyre beszűkült és a végén már nem volt hova lépni. Eljutott oda, hogy eszköztelen maradt. Addig nyomta a lelke a csengőt, amíg ki nem akadt és Klári rá nem jött, hogy ez így nem mehet tovább. Ide valami MÁS kell! Nem több, nem jobban nyomni ami eddig volt, hanem MÁS.(Még így is először további kivizsgálások irányába indultunk! Ez szükséges! De teljesen egyértelmű, hogy nem elég.) A lelke nyomja a csengőt évtizedek óta, hogy figyeljen már oda rá is és végre eljutott hozzá az üzenet. Ehhez el kellett vennie tőle a fizikai élvezetet és az egészséget, hogy foglalkozzon azzal, amivel eddig nem akart.
Klári reakciója
Klári ekkor azon gondolkodott, hogy mindaz, amiket eddig csinált (a vizualizációs gyakorlatokkal és egyebekkel), miért nem segített? Erre azt a hasonlatot mondtam neki, hogy a racionális gondolkodás az a jéghegy csúcsa, az érzések, amikkel neki dolga lenne, azok a jéghely alján vannak. Olyan ez, mint egy ház: agyból dolgozott, ami olyan, mint egy házban az emelet vagy a padlástér. Kitakarította, kifertőtlenítette, állandóan suvickolja, gyönyörű, patyolat, csillog villog, de attól a földszinten a nappali még rendetlen. És attól, hogy továbbra is a padláson takarít (pörög), még nem lesz rend a nappaliban (a dobozba zárt érzések nem lesznek kezelve). Neki most egy egészen más szinten van dolga, mint eddig, amiben még nincs tapasztalata. Ha telefonos példával akarok élni, akkor kell egy applikáció vagy program, ami az érzelmeket kezeli az ő készülékében. Ezt meg kell találni és meg kell tanulnia használni. Fel kell oldania azt tiltást, amivel meg tudta akadályozni ennek a működését. Nincs más igazi megoldás, csak az, hogy ami eddig el volt nyomva, ami „hülye gondolat” volt, ami miatt pörgött ezerrel, mert nem akarta, hogy ott legyen; be kell engednie az életébe, el kell fogadnia őket és dolgoznia kell velük. Mert nem is hülyék és nem is gondolatok, hanem emlékek, érzelmek, érzések, amik feldolgozásra várnak. Ez nagyon ijesztőnek tűnhet, de másként nem tűnnek el…
Klári meglepődött. Azt gondolta, hogy ezeket az érzéseket már régen feldolgozta azáltal, hogy elfogadta, hogy a múltban ezek a traumák megtörténtek, azok akkor voltak, most meg most van, nem tud rajtuk változtatni és elhatárolódik tőlük. Bár ez nem így van, azért nagyon megdicsértem, hogy ennyit dolgozott magát és eddig eljutott saját erejéből. Az már önmagában is óriási dolog, hogy valaki ennyi traumát „elfogadott”, szembesült azzal, hogy igen, ezek vele megtörténtek, nem hibáztatja érte magát, nem haragszik ezért másokra, hanem elfogad mindent a múltjában úgy, ahogy voltak. Ez egy hihetetlen nagy erőt és érettséget igényelhetett tőle. Ezek nagyon fontos lépések. De ettől még a többi érzelem, mint a félelem, a kiszolgáltatottság és más meg nem nevezett érzések még nincsenek feldolgozva és kezelve, ezekkel dolga van. Ezek az érzelmek és érzések vannak bezárva és ezek nyomták a csengőt eddig, hogy igenis legyen velük elrendezve minden. Ez a folyamat második része, amibe még nem vágott bele. Az elsőt nagyon szépen megoldotta, de most a lelke is kiált a gyógyulásért a testén keresztül.
Előjött Kláriból nagyon őszintén, hogy ő nem akarja ezeket az érzéseket érezni. Nem akar velük szembesülni. Nem akarja, hogy „fájjon”. Mert a fájdalom egy nagyon erős érzelem a dobozban. Nem akarja, hogy érezze azt a kiszolgáltatott fájdalmat és mindazt a sok érzelmet, amit eddig meg sem tudott és akart nevezni. Érezni lehetett, ahogy Klári félve belekukucskál ebbe a sötét dobozba és meglátva azt a sok oda rejtett, meg nem nevezett szörnyűséget, amiről eddig nem akart tudomást venni megijedt. Teljesen természetes módon.
Megnyugtattam, hogy MOST nem is kell. Mégcsak nem is velem kell. De az fontos, hogy ha gyógyulni akar, akkor egy biztonságos környezetben, szakember segítségével, pici lépésenként, amennyit éppen el bír hordozni, lépnie kell az egészségéért. Ha egészséges szeretne lenni, szembe kell néznie a doboza tartalmával. És még az is lehet, hogy nem is olyan félelmetes, mint amennyire a bizonytalanságtól most érzi. Egy biztos: Elég erős lesz hozzá és meg tud vele küzdeni.
A gyógyulás útja pedig innen folytatódik Klári számára…
Hogy miért nem használ egy hasonló, pörgős embernek az "életmódváltás" lehetőségét mindennemű lelki munka nélkül, csupán egy "feladatként" felvetni?
Mert a traumatikus és egyéb negatív tapasztalatoktól és emlékétől, a velük való szembesüléstől, a mély érzelmi megélésüktől való félelem nem fogja hosszútávon engedni a változást. Ha nincs más eszköze; pörögni fog. Ugyanúgy, mint előtte. Ez nem akaraterő vagy motiváció kérdése. Ez annál sokkal mélyebb. Egy pörgős, workaholic-típusú ember alapbeállítása mindaddig ugyanaz marad, amíg nem teszi rendbe az életének azt a területét, amitől ő menekül és állandóan pörög. Egy megoldandó feladat lesz csak az "időbeosztás átszervezése", a "táplálkozás és mozgás átalakítása", és minden, ami egyébként valóban segíteni fog neki. Ennek két végkimenetele lehet: El fog járni kezelésekre, sportolni, keresni fogja a fizikai módját a gyógyulásnak, mert a fizikai, a kognitív, a logisztikai rész nem okoz problémát. Viszont az érdemi, a lényegi rész nem fog változni. Ezért 1.: Nem is lesz eredményes. Ha nem lesz eredményes, nem lesz értelme fenntartani. Sem szerinte (és igaza is lesz!), sem szerinted. Ezért nem is fogja csinálni. 2.: Ebben találja meg a "terápiás" hatást és egy új addikciós eszközt kap csak, amivel ugyanazt csinálja csak, amit a munkájával és egyéb pörgésével, azaz ezzel fogja elvenni a figyelmét a lényegi tényezők rendbe tételéről. Az ilyen típusú emberekból lesznek gyakran a nagyon durva élsportolók, a droid-szerű teljesítmény- és adrenalin-függők, az izomdiszmorphiás, orthorexiás, (azaz táplálkozási és testképzavaros) betegek és a keményvonalas egészség-náci személyek. Egyszerűen egy más "szerre" cserélik le a munkát és más tevékenységbe viszik bele az érzelmeik/emlékeik enyomáshoz szükséges energiákat.
Szóval, hadd kérjelek: Ha ilyen "pörgős vagy", mint Klári... vagy családtagod, ismerősöd ilyen... vagy kollégaként ilyen páciensed van; irányítsd a figyelmét erre területre is! Arra a "valamire", ami belehajszolja a pörgésbe. Nem a pörgés az ellenség. Hiába mondod, hogy nem kéne annyira pörögni. Nem fogja tudni megcsinálni, mert ez csak a felszín. Nekünk az számít, ami mögötte van. Elsőnek azzal van dolga. Ha ez nincs megoldva, minden más csak maszatolás, ideig-óráig tartó javulás lesz. Valós megoldásért a valós okot kell kezeni. Ez pedig nem a pörgés.
Utószó
Sokan gondolják a pszichoszomatikus tüneteket és betegségeket ellenségnek és szégyenletes dolognak, pedig nagyonis hasznos, jó barátaink. A cél nem a szenvedésünk elérése. A szenvedést mi magunk okozzuk magunknak. A tünet célja az ok feltárására és megoldására vezetni bennünket. Az már a mi "butaságunk", hogy ezt ellenséges lépésnek vesszük és csak a szenvedésig vagyunk képesek ellátni. A szenvedésen túl ott van a megoldás, ami a hosszútávú szenvedéstől és a pusztulás felé való meneteléstől igyekszik megmenteni bennünket.
Ha pszichoszimatikus tünetet észlelünk: Örüljünk! Azt jelenti, hogy MÉG nincs nagy baj! A nagy baj MÉG megelőzhető!
Sosem felejtem el azt a korszakot, amikor a kiskutyánknak semmi veszélyérzete nem volt és hatalmasakat rántott néha magán a pórázon egy-egy autó után hirtelen. Nagyon ijesztő volt. Biztosan fájt neki. Nem tudtuk kiszámítani, mikor fogja egy autó után vetni magát, hogy megkergesse, ezért meg sem tudtuk másként előzni a dolgot, a póráz nagyokat rántott rajta. Fájdalmat okoztunk? Közvetve igen. Ha elenegdtük volna a pórázt, a rántás nem okozott volna fájdalmat neki. Túlélte volna a póráz nélkül? Nem biztos... sőt. Mindig fáj egy kutyának a póráz viselése és mindig szenvedés? Nem. Csak addig, amíg nem tanul meg velünk együtt sétálni és nem tanulja meg a biztonságos közlekedést.
Ugyanígy a pszichoszomatikus tünetek a mi biztonsági öveink vagy pórázaink. Nagyokat tudtak rántani rajtunk. Korlátoznak. Fájnak. Haragszunk rájuk. A szenvedés és rabság megtestesítői számunkra. Betegségként gondolunk rájuk. Megbélyegeznek miatta az orvosok és ismerősök. Valójában azonban ők a biztonságunkat és szabadságunkat szolgálják és ha megtanulunk "laza pórázon sétálni" vagy biztonságosan vezetni, nem fognak megrángatni minket. A kérdés, hogy megtanuljuk-e megérteni, miért vannak ott? Mire akarnak elvezetni, tanítani bennünket? Mit tegyünk, hogy szükségtelenné váljanak és elmúljanak? - Ezek a fontos kérdések.
FONTOS!
A fent olvasott leírás nem egy fél órás beszélgetés alatt lezajlott történés, hanem komoly együttműködési folyamat eredményeit összegzik, azt is csak részben. Egy-egy személy feltérképezése lehet nagyon hosszú, akár évekig tartó együttműködés eredménye és még akkor sem mindig tiszta a kép. Nagyon fontos, hogy ne ragasszunk egymásra „pszichés” cimkéket azok alapján, amiket mi részlegesen ismerünk egymásról! (És minden ismeretünk mindig csak részleges!) Az ítélkezés sosem segítség a másik személy számára és a mi szándékunk sem változtat ezen. Minden problémát a megfelelő képzettségű és tapasztalatú szakember segítségével oldjuk meg, ne pedig jó szándékú kuruzslókkal! Egy jó szakember a kompetenciáján belül segít, vagy tovább küld olyanhoz, aki kompentes!