Fal mögül segíteni: Kiégés, magány és határhiány a segítő hivatásban

Mi történik, ha az empátia határok nélkül marad? A mentális falak mögötti magányról, kiégésről és a valódi megoldásról: a határok erejéről.

Gyakori közös pont a vezetői és segítői munkában - kiváltképp kezdetben - egy olyan jelenség, amit az idősebb, tapasztaltabb generációk gyakran „túlzott empátiának” neveznek és előszeretettel figyelmeztetik a fiatalokat, hogy nem szabad ennyire készségesnek, segítőkésznek és kedvesnek lenni, mert rossz vége lesz. Az idősebbeket viszont gyakran látják keménynek, érzéketlennek és kiégettnek az ilyen hozzáállásuk miatt. De mi az igazság? Valóban van „túlzott empátia”? Miről is szól ez a helyzet valójában?

Háttér

A DEMO csoportos szupervízió gyógytornász résztvevőitől megkaptam a felhatalmazást, hogy írjak a témáról, amit közösen dolgoztunk fel. Érdekes volt látni, hogy más-más élethelyzetből, munka- és földrajzi területről érkezett kollégák mennyire hasonló utat járnak be és milyen könnyen tudnak egymáshoz kapcsolódni.

Viszonylag rövid időn belül feltűnt egy olyan minta, ami szinte mindenkire jellemző volt. Egy téma, amiben érintett volt az egész csoport, mégis mindenki egyedül érezte magát vele. Ezért egyértelmű volt, hogy ezen szeretnének együtt dolgozni.

Fantasztikus élmény volt látni, ahogy együtt rakták össze a képet, dolgoztak rajta kognitív és emocionális területen egyaránt. Egymást támogatva, maguk felé is egyre mélyebb empátiát mutatva engedték át magukon saját és egymás megéléseit, nézőpontjait, gondolatait, érzéseit. A végén pedig mindenki tudott magával vinni olyan gondolatot, ami számára erőforrást jelent.

A fal

A vizsgált jelenség a mentális és emocionális falhúzás volt, amit volt, aki könnyek között mesélt el. Szükségét érezték ennek a falnak, hiszen a praxisukban segítőként kiszolgáltatottnak és érzelmileg túlterheltnek érezték magukat mind a betegekkel, mind a kollégákkal szemben. Úgy érezték, ha nincs ez a fal, túlságosan bevonódnak a betegekkel végzett munka során, ami érzelmileg leszívja és lehangolja őket. Olyan emocionális terhelést éltek meg, amit empatikusan elviselni hosszútávon nem lehet. Emellett azt érezték, hogy empátiájuk miatt gyakran kihasználják őket.

Ott voltak, hogy vagy segítenek empatikusan és kiégnek, vagy húznak egy falat és akkor túlélhetővé válik a munka.

Viszont ennek volt egy hátránya. Nem csak a munkában volt jelen a fal. A magánéleti kapcsolataikban sem lehetett kikapcsolni. Hiába volt valakinek kedves, megértő párja, aki vágyott a kapcsolódásra, vele sem volt képes érzelmi kapcsolatot tartani, mert a fal nem engedte. Se ki, se be. Ezt megélni pedig hatalmas fájdalom.

A fal, ami a munkában megvéd a kiszolgáltatottságtól elválaszt attól, ami egyébként feltölt és fontos számomra. De nincs rá megoldás.

Ez egy rendkívül feszítő tehetetlenség-érzéssel járt. És ami még zavarbaejtőbb volt, hogy mindez annyira természetes részének látszott a hivatásnak. Mert mindenki előbb-utóbb így csinálta. Ez a normális. Akkor mégis mi lehet a gond vele? Talán csak ők nem csinálnak valamit jól? Nem vesznek valamit észre?

És nagyon hamar megjelent az önvád, az önhibáztatás és a szégyen. Hogy ebben sem vagyok elég jó. És nem tudok tenni ellene.

A falhúzás folyamata

Azt is észrevettük, hogy ez nem feltétlen tudatos dolog. Van akinél tudatos, van akinél teljesen észrevétlen, finoman, automatikusan felépülő falemelés történt. Volt, aki a helyszínen jött rá, hogy mindez vele is éppen történik. Bármennyire tudatos vagy tudattalan, de valahol mindenki benne volt a falemelési folyamatban.

Mert ez egy folyamat.

Nem egyik napról a másikra történik. Sőt, jól körülhatárolható stádiumai vannak. Volt egy fiatal kolléganő, aki még az „első stádiumban” volt. Abban, amikor még a „túlzott empátia” dominál. A határtalan segítés. Ami megdöbbentő volt, hogy ez a kolléganő már hallgató korában egy teszt alapján azt kapta szakembertől a kiértékelésnél, hogy „neki nem való ez a szakma, mert túl empatikus”. Ez a kifejezés annyira kiverte nálam a biztosítékot, hogy megkértem mindenkit, hogy próbálja definiálni az empátiát.

Egy kis kitérő az empátiáról

Gyorsan megalkottuk azt a definíciót, hogy az empátia az egy képesség, ami által képesen vagyunk a másik személy helyzetébe helyezkedni. El tudjuk képzelni, akár át is tudjuk élni, hogy mit él meg. Ennek vannak mélységei, hogy ki mennyire képes erre, de összességében erről van szó.

Itt kicsit átvettem a „szupervízor informáló/edukáló sapkáját” és beszéltem egy kicsit a csapatnak a tükörneuronrendszerről és az empátia idegrendszeri alapjairól, hogy lássák, mi történik ilyenkor fizikai szinten, hogyan lesz ebből érzés, érzelem. Aztán hoztam egy hasonlatot hozzá.

Az empátia egy képesség, ami határok nélkül valóban gyilkos tud lenni. Így valóban kiégéshez vezet. De nem a „túl sok empátia” okozza a kiégést, hanem a határok hiánya. Az empátia olyan, mint otthon a csőrendszerben a víz. Ott van. Rendelkezésre áll. Szinte korlátlanul. De nem ömlik mindenhonnan a víz a lakásban. Az borzalmas károkat okozna. Azért vannak a csaptelepek, hogy lehessen szabályozni, pontosan hol, hogyan, mikor és mennyi vizet használunk. A csaptelepek a mi határhúzó képességünket jelenítik meg.

Az sem jó, ha nincs csaptelep, mindenhonnan ömlik a víz és elárasztja a lakást. Az sem jó, ha van csaptelep, de nem funkcionál jól; mert csöpög vagy be van ragadva. Az sem egészséges, ha van csaptelep, jól működik, de nem használjuk, mert nem tudjuk, hogyan kell. Egyik sem oké.

Ahogy a példában sem a vízzel van a gond, a valóságban sem az empátia mértékével van a probléma, hanem a szabályozással, amit sehol nem tanítanak meg.

A szabályozás és határhúzás hiányának tragédiája

Azt egyértelműen látjuk és tapasztaljuk, hogy mi történik, ha nem tanítják meg szabályozni az empátiás képességünket és nem tudunk határokat húzni: ugyanaz, ami a legtöbb vezetővel és segítővel történik. Először ömlik belőlük korlátlanul, szabályozatlanul, indokolatlanul. Lelkesek, energikusak, olyasmit is megtesznek, amire nincs szükség. Amivel kiszolgáltatják, vagy akár veszélyeztetik is magukat hosszú távon.

Egy idő múlva viszont már nekik is tarthatatlan lesz ez az állapot. Ekkor tenni kell ellene valamit. Gyorsan. Hatékonyan. Drasztikusan. Mert ilyen lépésre van szükség egy akkora veszélyhelyzet elhárításához, mint amit egy ilyen működés magával hoz. Ez logikus.

Mivel pedig a szabályozás és határhúzás megtanulása egyedül nem túl könnyű, segítséget pedig ritkán keresnek hozzá, általában az történik, hogy határ helyett falat emelnek maguk és mások közé. Biztos, ami biztos. Mert megvéd. Mert nem lesz kiszolgáltatott. Mert nem terhelik le mások dolgai. És csaptelep helyett bedugózzák a vízvezetéküket. Ami azzal jár, hogy nekik sem jut víz és a házukban lakóknak sem. Szomjaznak. De a falon nem jut át semmi.

Viszont a fal – úgy gondolják – szükséges, mert nincs más alternatíva. Kell a védelem.

Mindezt azért, mert nem tanította meg senki, hogy „csak azért, mert képes vagyok valamire, még nem kell mindenkinek, mindenhol, mindenkor, feltételek nélkül adnom”.

A megoldás és nehézségei - Fal vs. határok

Itt jutottunk el oda, hogy az egészséges határ az nem egy fal, hanem egy rugalmasabb dolog. Valami egészen más. Szabályozható.

A határ értem van és nem ellenem. Megvéd, de nem határol el attól, amire szükségem van.

De ott van az is, hogy a falat már megszoktam. Kiszámítató. És nélküle nem tudom mi lesz…

Vajon tudok-e együtt lenni a nehéz érzéseimmel, amikor  a fal már nincs ott? Amikor valami mégis megérint és ennek ellenére nemet kell mondanom magam miatt? Amikor új status quo-t kell kialakítani, ami másnak nem tetszik, és talán meg is haragszik érte. Mit teszek a bizonytalanságommal, amikor még én sem tudom, mit és hogyan kéne csinálni az új helyzetekben?

A sok kérdés és bizonytalanság ellenére nagyon sok megerősítés is érkezett. Mindenki tudta magát is és a másikat is erősíteni. Nem volt kérdés, hogy fal helyett határok kellenek és hogy akármilyen körülményes, energia- és időigényes, megéri ezen dolgozni.

Végül egy erőforrás-gyakorlattal zártuk az alkalmat és mindenki másként ment tovább, mint ahogy érkezett. Pedig maga a szupervízió egy 45 perces alkalom volt. De a csoda mindenkiben benne volt és hagytuk is, hogy felszínre kerüljön.

Ha számodra is ismerős a fenti helyzet és szeretnél rajta változtatni, szeretnél benne szakszerű segítséget kérni, keress bizalommal!

Ha másban akadtál el, de nem akarsz egyedül szorongni a helyzetben, írj a kapcsolatfelvételi oldalon vagy az Ez az e-mail-cím a szpemrobotok elleni védelem alatt áll. Megtekintéséhez engedélyeznie kell a JavaScript használatát. címen és kérj online konzultációra időpontot.